A toronyban kezdünk: Tatsuya Shizuku és Honoka kezébe nyom egy-egy varázserejű kártyát, amik végszükség esetén rövid időre röpképessé teszik a lányokat, majd Miyuki társaságában megkeresi az öreg Hayamát. Hayama arra kéri Tatsuyát, hogy intézze el a terroristákat, és segítségül elküldi vele Minamit is. Tatsuya egy képességszkennelő varázslattal megvizsgálja a lány képességeit, majd azokat megfelelőnek találva beleegyezik a dologba. Így tehát Tatsuya, Miyuki és Minami lerepülnek a földfelszínre, majd belopakodnak a föld alatti szintekre. Épp azon tanakodnak, hogy mi legyen a következő lépésük, amikor a helyzet még rosszabbra fordul: Tokiót földrengés éri, így a lift, amivel Honokáék menekülnének, megáll a 180. és a 181. emelet között. Tatsuyáéknak így már nincs sok választási lehetősége, a lift újraindítása miatt muszáj bejutniuk az épület irányítóközpontjába, azonban a támadók vezetője egy kis csoport élén útjukat állja. Minami mindent megtesz, hogy megvédje Tatsuyáékat, de a túlerő ellen nincs esélye, így aztán Tatsuya és Miyuki védik meg a testőrüket.
Végül mégsem jutnak el az irányítóközpontig, mivel egy újabb földrengés még tovább rontja a helyzetüket, és emiatt a hármas kénytelen az épület legalsó szintjére rohanni, mivel most már egyenesen az összeomlás fenyegeti a tornyot, és hőseinknek valahogyan egyben kellene tartania az épületet fenntartó pilléreket. Mindent megpróbálnak, de a dolog teljesen reménytelennek látszik, amíg egy pillért megjavítanak, addig két-három másik összeomlik. Tatsuyának csak egyetlen ötlete van: vissza kellene állítania a teljes tornyot a károsodás előtti állapotába, ez a varázslat azonban annyira nehéz, hogy még ő maga is kételkedik abban, képes lenne-e rá. Végül persze Miyuki lelket önt belé (lásd még: “Higgy bennem, aki hisz benned!”), és demonstrálja, hogy miért is ő mindannyiunk szeretve tisztelt Onii-samája: egyetlen varázslattal visszaállítja a két km magas tornyot eredeti állapotába. Mivel ez még neki is kemény munka, egy kicsit lepihen Miyuki ölében, miközben Minami a látottaktól sokkolva azt kérdezi magától, hogy hogyan lehet egy emberi lény erre képes, és hogy szabadna-e egy embernek ekkora erővel rendelkeznie.
Ezután már az epilógus képsorai következnek: az iskolában eljött a tanévnyitó ünnepség ideje; Tatsuya a kisdiákok díszterem felé irányításának a feladatát kapta, és ennek köszönhetően összefut a frissen érettségizett Mayumival, aki ikerhúgait kísérte el a ceremóniára. A lányok egyike, Kasumi egyből felhúzza magát, amikor meglátja hogy nővére közeli viszonyban van egy általa nem ismert fiúval (de ha a sorozatnak lesz folytatása, bizonyára Kasumi is meggyőződik majd Tatsuya nagyszerűségéről). A sorozat utolsó jelenetéből kiderül, hogy az elsőévesek között ott van Minami is, aki ezentúl Tatsuyával és Miyukival fog élni – a testvérek számára véget ér tehát az édeskettesben töltött idő.
Az első sorozatba annak idején a Tatsuya istenítésével kapcsolatos mémek miatt kezdtem bele. Azt kell mondanom, hogy a második szezon jóval visszavett ebből, Miyukit leszámítva alig volt olyan szereplő, aki hosszasabban beszélt volna Tatsuya nagyszerűségéről (bár az utolsó részre pont nem panaszkodhatok) – igaz, ez nem kis részben abból is ered, hogy kevés volt az új szereplő, akik meglepődhettek volna Onii-sama zsenialitásán. Nemcsak a többi szereplő általi istenítésből volt kevesebb, hanem az isteni cselekedetekből is: ezúttal előfordult, hogy Tatsuya kételkedett önmagában, sőt – horribile dictu! -. többször rákényszerült arra, hogy tanácsot vagy segítséget kérjen valakitől. Az első szezon általam kritizált dolgaiból így tehát maradt az idegengyűlölet és a varázslatokat illető felesleges technoblabla; ezekből nem vettek vissza a folytatásban sem. Azt is olvastam, hogy ahogy az első sorozatban, úgy itt is kihagytak fontos dolgokat a regényből való adaptáció során (amit sokszor a könyvek ismerete nélkül is gyanítottam és többször jeleztem is).
Az előző bekezdés elolvasása után a nálam kevésbé cinikus olvasók feltehetik a kérdést, hogy a hibák egy részének hiánya azt jelenti-e, hogy ez a sorozat jobb, mint az első, amire azt mondhatom, hogy szerintem igen. Ha nem is feltétlenül jó, de legalább kevésbé rossz.
6/10