Dagashi Kashi, Hinamatsuri

Dagashi Kashi

Shikada Kokonotsu (becenevén Coconuts) egy kisvárosi édességbolt, a Shikada Dagashi tulajdonosának fia (szülőjét egyedül nevelő gyerek), aki mangakává szeretne válni, míg apja, You, azt akarja, hogy idővel átvegye majd tőle az üzletet. Egy nap különös vásárlójuk érkezik: Hotaru egy nagy édességgyártó cég tulajdonosának a lánya, aki azért keresi fel őket, hogy rávegye You-t a cégükhöz való csatlakozásra, ő azonban csak akkor hajlandó erre, ha Kokonotsu tovább viszi a boltot. Innentől kezdve Hotaru rendszeres vendéggé válik, aki a japán édességekről, a dagashikról tartott előadásokkal megpróbálja felkelteni Kokonotsu érdeklődését azok iránt. A lány azonban emberére akad a fiúban, hamarosan rájön ugyanis, hiába is állítja az, hogy a mangák sokkal jobban érdeklik őt, mint a dagashik, Kokonotsu legalább akkora tudással bír a témában, mint ő maga. A trióhoz adjuk még hozzá Kokonotsu gyerekkori barátait, Sayát és Tou-t, és meg is kaptuk az első szezon szereplőgárdáját.

A részek rövid történetekből állnak, amelyek többnyire a Kokonotsuék boltjában található valamelyik édesség körül forognak (pl. Hotaru kihívja Kokonotsut valamilyen versenyre, amely az egyik édességhez járó gyűjthető játékhoz kapcsolódik), így a néző a szórakozás mellett különféle tradicionális japán finomságok egy részével is megismerkedik. Hotaru kihívásai és a többi hasonló esemény garantálja, hogy az ismeretterjesztés ne menjen át öncélú reklámmá. Hotaru a sorozat legemlékezetesebb karaktere, a kedves, gyönyörű és teljesen lökött lány teszi igazán emlékezetessé és viccessé a sorozatot. A lököttség azonban egy idő után néha már fárasztóvá vált, így a második szezonon sokat dobott, hogy Hotaru pár részre eltűnt, és a szereplőgárda új arcokkal gyarapodott Kokonotsu asszisztense, az egyetemről kibukott Owari Hajime és a Shikada Dagashi riválisa, a szomszédságban nyílt új szupermarket vezetője, Beni Yutaka személyében. A második szezonra egyébként a Dagashi Kashi stúdióváltáson esett át, amivel együtt a karakterdizájn is megváltozott: a szereplők új külsője némileg jobban hasonlít a mangabeli megjelenésükre (igaz, a mangába csak egy kicsit olvastam bele), de az első szezonhoz szokott szem számára ez inkább minőségbeli visszaesésnek tűnik.

A magam részéről nagyon könnyen párhuzamot tudok vonni a Dagashi Kashi és az édességek között: mindkettőt ajánlom, de inkább kisebb, mint nagyobb adagokban.

Hinamatsuri

Nitta Yoshifumi egy jakuza, aki a munkája mellett a szép vázák gyűjtésének él. Egy este különös látogatója érkezik: egy fura szerkezettel Nitta nappalijába teleportál egy kamaszlány, aki Hinaként mutatkozik be. Miután Hina telepatikus képességeivel komoly pusztítást végez a férfi vázái között, Nitta a gyűjtemény maradékának megőrzése érdekében beleegyezik abba, hogy a lány nála lakjon. Nitta megpróbálja amolyan botcsinálta pótapaként megtanítani őt a világ dolgaira és a mindennapi életre (a lány múltja végig ködös marad, csak az derül ki, hogy katona volt), ami nem egyszerű, mivel Hinával összehasonlítva még Son Goku is éles elméjű filozófusnak tűnik. Idővel újabb és újabb szereplők jelennek meg a történetben, Nitta bandájának tagjai, az általuk látogatott bár dolgozói és törzsvendégei, Hina régi katona- és újdonsült iskolatársai, így hamarosan igen színes szereplőgárda gyűlik össze.

Az egyszezonos vígjátéksorozatokhoz képest viszonylag sokszínű bagázs jó lehetőséget ad arra, hogy az alkotók különféle helyzetekben villogtassák jellegzetesen száraz humorukat. Az első részek alapján úgy tűnt, hogy a Hinamatsuri fontos részét fogják alkotni a jakuzák, és az, hogy milyen változást hozhat, ha a fennálló egyensúlyt megbontja egy természetfeletti képességekkel bíró új tag, de sajnálatomra a jakuza-szál elég hamar háttérbe szorult (idővel visszatért, de más, igaz, fetrengve röhögtetős formában, az egyik kedvenc részem volt az, amikor egy tévériporter műsort akar készíteni Nittáról). Idővel azonban rájöttem, talán bizonyos szempontból jó döntés volt, hog inkább Hina kortársaira koncentráltak, mivel így sokkal könnyebb volt olyan történeteket írni, amelyek során Hina megtanulhat beilleszkedni az emberi közösségbe, és jelleme fejlődhet.

A poénok végig jól szórakoztattak, és Nitta meg pár mellékszereplő (pl. a Hina eltűnése miatt a Földre érkező Anzu, és az akarata ellenére üzletasszonyá váló iskoláslány, Hitomi) személyében a Hinamatsurinak több rokonszenves arca is lett, de sajnos Hinát minden fejlődése ellenére nem tudtam megkedvelni. Alapvetően nem egy rosszindulatú lány, de egyszerű, mint egy faék, lusta és ritkán gondol át bármit is, és ezen tulajdonságok nem tették túl rokonszenvessé.

Ez az egyetlen negatívum azért nem akkora, hogy a Hinamatsuri ne legyen egy szórakoztató sorozat, egyszer érdemes próbát tenni vele.

Reklámok

Tenkuu no Escaflowne, Violet Evergarden

Tenkuu no Escaflowne

Az Escaflowne a ’90-es évek egyik nagy, klasszikusként emlegetett fantasy-animéje, már évek óta terveztem, hogy egyszer meg kellene nézni, de végül csak nemrég kerítettem rá sort.

Hitomi egy jóstehetséggel rendelkező iskoláslány, akinek egy nap egy sárkánnyal viaskodó fiatal harcos látomása jelenik meg – és miután a látomás valósággá válik, a lány átkerül Gaeába, a világba, ahonnan a sárkány és az azzal harcoló Van érkeztek. Van Fanelia országának fiatal uralkodója, aki épp megkoronázására készül. A ceremóniát azonban megzavarja egy ellenséges támadás és Van hiába aktiválja a Fanelia királyai által használt (és a sorozat címét adó) Escaflowne névű óriásrobotját, nem tudja megakadályozni, hogy a Zaibach Birodalom hadserege elpusztítsa fővárosát. Innentől kezdve ő és Hitomi együtt menekülnek az ellenséges katonák elől, útjuk során újabb és újabb országokba eljutva, ahol hol barátokat szereznek, hol pedig ellenségekbe botlanak és közben megismerik Gaea múltjának titkait és rájönnek arra, mi Zaibach uralkodójának végső célja a hódításaival.

Az Escaflowne több különböző műfajt kever össze, méghozzá sikeresen, a fantasy jól vegyül el a mechával, a shounen animékben megszokott harcok pedig a shoujo sorozatokban előforduló szerelmi háromszöges lelki vívódásokkal, és a manapság divatos “a főhős átkerül egy másik világba” stílussal (azonban az ilyen stílusú mai sorozatokkal ellentétben mellőzi az otaku kliséhalmokat). Változatos szereplőgárdával rendelkezik, amelyben nem csak Hitomi és Van kap fontos szerepet.

A történet bemutatása szempontjából jelentős különbség van a sorozat első és második fele között, míg az első részekben egyenletesen, lépésről-lépésre ismerjük meg a világot, a sorozat második felében mélyebben elmerülünk Gaea múltjában és titkaiban,  de a történet csapongóbbá válik. Többször éreztem azt, hogy az aktuális történetszálra több időt is szánhattak volna, és néha zavaró volt, hogy egyes fontosabb szereplők néha részekre eltűntek. A negatívumokat azért ellensúlyozták a pozitívumok, így a sorozat mégsem okozott csalódást (még ha a legenda státuszt némileg túlzásnak is érzem).

Violet Evergarden

A téli szezon egyik legjobban várt sorozata, a Kyoto Animation idei nagy dobása.

Egy, az első világháború utáni Európához hasonló világban járunk. Violet egy titokzatos múltú, különleges képességű katonalány, egy igazi gyilkológép, aki mindenben az őrnagya parancsát követte. Bougainvillea őrnagy befogadta őt, és megpróbált emberi érzéseket kelteni a viselkedésében meglehetősen robotra emlékeztető, egyesek által nem is embernek tekintett Violetben. A háború utolsó csatájában azonban Violet súlyos sérüléseket szerzett, az őrnagy pedig eltűnt. A kórházból kikerülve Violet elfogadja Bougainvillea  egyik barátja, Hodgins ezredes ajánlatát, és beáll a hadseregtől kilépett Hodgins újonnan alapított cégébe gépírónőnek. Munkája nem könnyű, ugyanis feladata nem egyszerűen lediktált levelek megírása, hanem az, hogy az ügyfelek egyszerű szavaiból ő fogalmazzon elegáns irományokat, de mivel Violet  nem ismeri a békés civil életet, eleinte komoly kihívás elé állítja őt az ügyfelekkel való kommunikáció.

A történet során a kollégáival és ügyfeleivel való társalgásai során szerzett különféle élmények hatására a lány szép lassan elkezdi megszokni új környezetét és ahogyan egyre több érzelmeket fedez fel magában, egyre közelebb kerül ahhoz, hogy megértse az őrnagy egykor hozzá intézett szavát. (“Szeretlek.”)

Az anime tehát alapvetően Violet és az epizódszereplők kapcsolatára épül, így élvezhetősége erősen függ attól, hogy a nézőt mennyire fogja meg az aktuális epizódszereplő és az ő sztorija. Ami engem illet, sajnos ez csak mérsékelten sikerült: ugyan teljesen érthető, hogy egy olyan sorozatban, amely egy, a háborús szenvedések hatását magán viselő társadalomról szól, rendszeresek a lehangoló, szomorú történetek, de a túlzott egysíkúság idővel kiszámíthatóvá teszi az animét – volt olyan karakter, akivel kapcsolatban fél perccel a megjelenése után már biztos voltam, hogy nem fogja megérni a rész végét (és az epizód végére tényleg megölték), és így egyre nehezebben tudtam beleélni magam a történésekbe. (Egy ennyire epizodikus sorozatnak nem használ, ha a nézőt hidegen hagyják az epizódszereplők…) Vannak ugyan olyan részek, amelyek kitörnek az egyhangúságból (pl. a Violet háborús cselekedeteiről szólók), de sajnos nem elég, ahogy egy, a sorozatot pár rész után szüneteltető nézőtársam a sorozat háromnegyedénél kérdezte: “Történik benne valami, vagy továbbra is csak angstolás megy?” Apropó, Violet múltja: sajnos egyáltalán nem derült ki, hogy honnan származik a lány és mitől/hogyan vált szuperkatonává, remélem, hogy a folytatásban erről azért szó esik majd.

A grafika viszont tényleg gyönyörű, a Kyoto Animation ismét kitett magáért (nagyon sajnálom, hogy nem ők csinálják a Full Metal Panic IV-et…). Akinek egy animében a szép grafika vagy a drámai történetet a fontos, az próbát tehet a sorozattal.

 

Inuyashiki, Shingeki no Bahamut: Virgin Soul

Hosszú szünet után végre újra támadt egy kis időm és motivációm arra, hogy írjak pár sort, és terveim szerint nem ez lesz az utolsó bejegyzésem.

 

Inuyashiki

Inuyashiki Ichirou egy 58 éves irodai alkalmazott, akit mind munkatársai, mind saját családtagjai semmibe vesznek és levegőnek néznek. Előrehaladott állapotú rákja miatt már csak rövid ideje lenne hátra, amikor egy földönkívüli űrhajó kényszerleszállása során rajta landol, és Ichirou meghal. Az idegenek azonban nem szeretnék, ha nyoma maradna látogatásuknak: fejlett technológiájuk alkalmazásával robotot építenek belőle és újjáélesztik őt – Inuyashiki külsőleg nem változik meg, viszont ezentúl különleges képességekkel rendelkezik (és betegségéből is kigyógyul). Újonnan szerzett erejét arra használja, hogy másokon segítsen és életeket mentsen, az első négy részben különféle kalandokba bonyolódva.. Sajnos azonban volt még egy ember, aki a baleset elszenvedőjeként Inuyashikihez hasonló testi átváltozáson ment át, és ő az öreg teljes ellentéte: a fiatal Shishigami Hiro arra leginkább arra használja újonnan nyert képességeit, hogy találomra kiválasztott családokat öljön meg szórakozásból, és a bankautomaták meghackelésével pénzt vegyen ki mások számlájáról. A sorozat kétharmada arról szól, hogyan kutatnak egymás után, és hogyan próbálja meg Inuyashiki megállítani Shishigamit.

Az első részek során végig az volt az érzésem, hogy Inuyashiki azért keveredik random kalandokba, mert a manga szerzőjének nem volt hosszabb távú terve arra, hogy milyen történetet szeretne írni köré, és a idővel rájöttem, hogy a megérzésem nem csalt: hamarosan Shishigami vált a sorozat főszereplőjévé, és a címszereplő sokadrangú mellékkarakterré esett vissza. Shishigamival a szerző egy “a gyilkosoknak is vannak szeretteik, akik hatást tudnak gyakorolni rájuk” típusú történetet szeretett volna elmesélni, sajnos ennek az lett a vége, hogy Hiro időnként 180 fokos személyiségváltozáson ment keresztül. A képet tovább rontotta az epizódszereplők bántóan egyszerű ábrázolása (fiatalok=együttérzésre képtelen szörnyetegek), egy nézőtársaim megfogalmazásában: “a sorozat kifinomult, akár egy szájbarúgás”. Az utolsó két részben látott röhejes feleszmélések és pálfordulások  aztán végképp feltették a pontot az i-re.

(Legalább az opening fantáziadúsra sikeredett.)

Számomra az Inuyashiki őszi szezon egyik legjobban várt sorozata volt, végül az év csalódása lett.

 

Shingeki no Bahamut: Virgin Soul

10 évvel járunk a sorozat előzménye, a SnB Genesis után: az emberek, istenek és démonok vetélkedésében az emberek állnak nyerésre: Anatae királya, XVII. Charioce a démonok többségét vagy rabságba vetette, vagy rejtőzködésre kényszerítette, és sikeres hadjáratokat vezet az istenek ellen is.

Történetünk főszereplője, Nina Drango egy fiatal lány, aki azért érkezett Anatae fővárosába, hogy sikeres fejvadász váljon belőle, de egyelőre a törvényen kívüliek üldözése helyett még csak építkezéseken használja emberfeletti erejét. Hamarosan azonban megismerkedik a Charioce könyörtelen uralma ellen harcoló kevés démon egyikével, aki felismeri a lány különleges képességét, és ez az események olyan láncolatát indítja el, amely egyrészt cselekvésre készteti az előző sorozat, a Genesis főszereplőit is, másrészt hatással van az egész kontinens jövőjére.

Az anime külsőségeire nem volt panaszom,  a grafikája végig nagyon jó, a zene is jó és az openingek is egészen emlékezetesek és összességében végig lekötött a sorozat. A történetben és karakterábrázolásban viszont már vannak dolgok, amikbe nem tudok nem belekötni: az egyik Nina, aki akármilyen megrázó és kegyetlen eseménybe kerül is, nagyon sokáig ugyanolyan éretlen csitri marad, aki nem komolyodik meg az átéltek hatására. Egy másik szereplőnek alig van jelleme, szinte csak azért létezik, hogy mozgassa a cselekményt, egy harmadik pedig… róla spoilerek nélkül csak annyit mondanék, hogy mintha nem is ugyanaz az illető lenne a sorozat első ill. második felében, a sorozat végére a forgatókönyvíró gyakorlatilag megfeledkezett az első részekben véghezvitt tetteiről és így nem tudtam komolyan venni az utolsó részekben játszott szerepét.

A fenti negatívumok ellenére a Virgin Soul  azért mégis egy szórakoztató sorozat, amit minden fantasyrajongónak ajánlok.

Ezeket láttam mostanában

ACCA

Történetünk egy kitalált világban, annak is Douwa nevű, 13 autonóm körzetből álló királyságában játszódik.Az ország különféle állami szervezeteit az ACCA nevű hivatal fogja össze. Főszereplőnk Jean Otus, az ACCA egy magas rangú tisztviselője,  akinek feladata ezen állami szervezetek ellenőrzése, az esetleges visszaélések feltárása, így a sorozat alatt munkája miatt az összes régiót bejárja. Utazásai közben tudomására jut, hogy egyes pletykák szerint az ACCA egyik vezetője államcsínyt tervez, de még mielőtt többet megtudhatna az ügyről, őt magát vádolják meg a hatalomátvétel szándékával. Miközben megpróbálja tisztázni magát és kideríteni az igazságot, a különböző körzetekben különböző kalandokba keveredik, és végül olyan dolgokat tud meg, amelyekre sohasem számított volna.

Az ACCA világa egy érdekes, fantáziadús világ, amelyben mind a 13 tagállam markánsan eltérő földrajzi, társadalmi – és egy esetben fejlettségi – jellemzőkkel rendelkezik, amelyek a maguk módján mind érdekesek (ahogy egy találó kommentben olvastam, alighanem azért ilyen változatosak a helyszínek, mert az anime alapját adó manga rajzolója nem tudta eldönteni, hogy sivatagot, modern nagyvárost, föld alatti városkát, vagy valami mást szeretne rajzolni).

Az ACCA hangulatában érett, nyugodt, témája miatt szinte csak felnőttek szerepelnek benne (viszont hatalmas pozitívumként éltem meg, hogy Jean és húga kapcsolata teljesen normális, azt hiszem, évek óta ez volt az első olyan animém, ahol a főszereplő húga nincs beleesve a főszereplőbe). A sztori jól összerakva halad a végkifejlet felé, és a részeket annak ellenére sem éreztem unalmasnak, hogy hiába forog egy államcsíny körül minden, mégis elég kevés az akció. A végkifejlet némileg váratlan volt, egyesek talán csalódást keltőnek érezhetik, de azért illik a mű hangulatához.

Granblue Fantasy

Annak idején az Anime News Network mint igazi régimódi fantasy-t harangozta be a sorozatot, úgyhogy fel is írtam magamnak, és miután véget ért, sort is kerítettem rá, hiányzott már egy olyan fantasy ahol a főszereplő nem egy, a mi világunkból egy másik világba került otaku vagy gamer.

Gran békésen éldegél kis falujában, mígnem egy nap egy titokzatos lányt talál a közeli erdőben, akit a szomszédos birodalom katonái üldöznek. Gran szembeszáll az üldözőkkel és megmenti Lyriát, aki természetfeletti erővel látja el a fiút, majd úgy döntenek, hogy otthagyják a falut, hogy megkeressék Gran évekkel ezelőtt hosszú utazásra indult apját. Kalandjaik során egyre több bajtársra tesznek szert, szörnyeket győznek le, és újra meg újra összecsapnak az őket üldöző katonákkal.

A sorozat sajnos nem váltotta be a várakozásaimat. Helyenként szórakoztató ugyan, de a főbb szereplők elég klisések (Lyria pl. annyival írható le, hogy “aranyos lány, aki nagy erővel látja el Grant, és akit folyton meg kell menteni”) vagy idegesítőek, a történet a sok kitérő miatt alig halad, és tele van kisebb-nagyobb hülyeségekkel, pl. hogy mindenki folyton páncélt visel (már  az első rész elején gyanút kellett volna fognom, amikor Gran teljes kar- és mellvértezetében vágta otthon a tűzifát) és a két főszereplő összefogása olyan rosszul kivitelezett volt, hogy egy évekkel ezelőtt olvasott Bleach-paródiát jutatott eszembe, amelyben Ichigo azzal az indokkal kockáztatta életét egy ismeretlenért, hogy “NEM ÉRDEKEL, HOGY CSAK ÖT PERCE ISMEREM EZT A LÁNYT, AKKOR IS MEG FOGOM VÉDENI!!”.

Ha valaki nagyon szereti a játékadaptációkból készült fantasy-ket, az megnézheti, de szerintem nem vesztetek sokat azzal, ha kihagyjátok a Granblue Fantasy-t.

Kobayashi-san Chi no Maid Dragon

Kobayashi-san egy átlagos egyedülálló nő egy átlagos irodai munkával, akit egy szép napon megmenti Tohru, egy másik világból jött, emberi alak felvételére képes sárkánylány életét, aki hálája jeléül Kobayashi szolgálólányának áll. Az emberi társadalom szokásaitól gyökeresen eltérő szokások között felnőtt Tohru számára azonban nem egyszerű alkalmazkodni az új világhoz, és félreértései rendszeresen mókás bonyodalmakba keverik őt, és az őt idővel a saját világából követő társait.

A Kobayashi-san Chi no Maid Dragon egy könnyed vígjáték, hamar megkedvelhető szereplőkkel. Kobayashi, Tohru és a hozzájuk hamar csatlakozó sárkánykislány, Kanna egész jól kidolgozott karakterek, ez azonban sajnos nem mondható el a melékszereplők többségéről, akinek jelleme többnyire meglehetősen egydimenziós és arra velük kapcsolatban elsüthető poénokat szolgálja. Ez azonban szerencsére nem teszi tönkre a sorozatot, a Maid Dragon még így is egy szórakoztató és szerethető komédia.

Joker Game

Joker Game - 01_1

1937-ben a japán hadsereg egyik tisztje létrehoz egy civilekből álló kémügynökséget: a D Ügynökség emberei különleges kiképzést kapva a világ különböző országaiban szolgálnak, a hírszerzés mellett az ellenséges kémek és a kettős ügynökök felfedésével is foglalkozva.

Az egy-két részes történetek mindig izgalmasak és jól kidolgozottak, a legtöbbjük igényli a gondolkozást (és néhány rész esetében sikerrel veszi rá a nézőket, hogy a homályos részleteket megbeszéljék egymás között). A sorozat a második világháború előtt és alatt játszódik, és a stáb a történet mellett a korhűségre (öltözködés, frizurák, járművek, – és amennyire hiányos ismereteim alapján meg tudom ítélni, a japán hadsereg tisztjeinek különféle kérdésekhez való hozzáállása is ide tartozik) is ügyelt, ami a jó grafikával együtt egy minőségi sorozatot eredményezett.

Sajnos azonban a szereplők „tökéletes kémek, akik bármilyen szerepet eljátszanak” mivolta ugyan érdekessé teszi a történetet, de a személyiségükből igen keveset mutat meg (az a kevés pedig főleg arról szól, hogy többségükre a kívülállók szörnyetegként tekintenek), ami azzal jár, hogy a néző nemigen kap lehetőséget arra, hogy megkedvelje a karaktereket, beleélje magát az eseményekbe, és esetleg még egyszer meg akarja nézni a sorozatot. Az egyetlen szereplő, aki tényleg nagyobb szerepet kap, és akit jobban megismerhetünk, az az ügynökséget létrehozó Yuuki alezredes – és még az ő múltja is, khm, rejtélyes… (A részek többsége egy-egy szereplőről és az ő küldetéséről szól, de sok esetben a szereplőket nyugodtan felcserélhetnénk.) Néha sajnos előfordul, hogy a főszereplőinket úgy próbálják zseninek bemutatni, hogy az aktuális ellenfelet ábrázolják ostobának, de szerencsére ez nem gyakori.

A negatívumok ellenére is mindenkinek ajánlom, aki szereti a komolyabb és a mostanában gyakori kliséktől mentes animéket.

8/10