Detective Conan: The Darkest Nightmare

Joker Game

1937-ben a japán hadsereg egyik tisztje létrehoz egy civilekből álló kémügynökséget: a D Ügynökség emberei különleges kiképzést kapva a világ különböző országaiban szolgálnak, a hírszerzés mellett az ellenséges kémek és a kettős ügynökök felfedésével is foglalkozva.

Az egy-két részes történetek mindig izgalmasak és jól kidolgozottak, a legtöbbjük igényli a gondolkozást (és néhány rész esetében sikerrel veszi rá a nézőket, hogy a homályos részleteket megbeszéljék egymás között). A sorozat a második világháború előtt és alatt játszódik, és a stáb a történet mellett a korhűségre (öltözködés, frizurák, járművek, – és amennyire hiányos ismereteim alapján meg tudom ítélni, a japán hadsereg tisztjeinek különféle kérdésekhez való hozzáállása is ide tartozik) is ügyelt, ami a jó grafikával együtt egy minőségi sorozatot eredményezett.

Sajnos azonban a szereplők „tökéletes kémek, akik bármilyen szerepet eljátszanak” mivolta ugyan érdekessé teszi a történetet, de a személyiségükből igen keveset mutat meg (az a kevés pedig főleg arról szól, hogy többségükre a kívülállók szörnyetegként tekintenek), ami azzal jár, hogy a néző nemigen kap lehetőséget arra, hogy megkedvelje a karaktereket, beleélje magát az eseményekbe, és esetleg még egyszer meg akarja nézni a sorozatot. Az egyetlen szereplő, aki tényleg nagyobb szerepet kap, és akit jobban megismerhetünk, az az ügynökséget létrehozó Yuuki alezredes – és még az ő múltja is, khm, rejtélyes… (A részek többsége egy-egy szereplőről és az ő küldetéséről szól, de sok esetben a szereplőket nyugodtan felcserélhetnénk.) Néha sajnos előfordul, hogy a főszereplőinket úgy próbálják zseninek bemutatni, hogy az aktuális ellenfelet ábrázolják ostobának, de szerencsére ez nem gyakori.

A negatívumok ellenére is mindenkinek ajánlom, aki szereti a komolyabb és a mostanában gyakori kliséktől mentes animéket.

8/10

Kenran Butou Sai: The Mars Daybreak

A távoli jövő: a fiatal Gram az immár élhetővé tett Marson él. Aktuálisan éppen egy építkezésen dolgozna, de a bolygót sújtó gazdasági válság miatt több munkatársával együtt őt is elbocsátják. Amikor az Auróra Hajója nevű tengeralattjáró kalózbandája a városukba érkezik, hogy megcsapolják a kormányzat raktárát, Gramnek kapóra jön a dolog, és felcsap kalóznak – és az eseménye sodrában még egy mechára is szert tesz.

A raktár kifosztásával a kalózok persze csak még jobban  magukra haragítják a kormányt, és innentől kezdve a hadsereg szinte folyamatosan Gram és újdonsült barátai sarkában van, Gram számára pedig tovább bonyolítja az ügyet, hogy az elfogásukra összehívott egységben ott van gyerekkori barátnője, Vess is.

Gram ugyan első látásra vérbeli shounen-főhős, laza és csak mának él; de szerencsére sok más társával ellentétben nem hót idióta, hanem egy többé-kevésbé érett fiatal felnőtt, aki a különféle egykori munkái miatt több olyan készséggel is rendelkezik, ami időnként a kalózkodás alatt is jól jön (pl. amikor feltűnik neki, hogy a hajón kapható kaja nem valami jó, felcsap szakácsnak, és kifőzdés múltjára támaszkodva olyan ebédeket főz, amivel a társai barátsága mellett azok pénzét is elnyeri). Szerencsére az alkotók azért nem estek túlzásba Gram képességeivel kapcsolatban, így néhány újabb animével (pl. Mahouka) ellentétben ez a sorozat nem a főszereplő istenítéséről szól.

A többi szereplő is teljesen rendben van, hamar meg lehet őket kedvelni (bár kevés köztük az igazán emlékezetes), a fontosabb szereplők mind kaptak egy-egy olyan részt, amely csak egyikükre koncentrált.

A kalózkodás fogalmát viszont igen érdekesen értelmezte a Bones stúdió: a kalózok legkomolyabb rajtaütése a kormányzati raktár első részben bemutatott kiürítése, a sorozat folyamán az Auróra hajója egyetlen áruszállító hajót sem rabol ki, kalózságuk gyakorlatilag abban merül ki, hogy idővel bejön egy kincskeresős szál is a történetbe. Mivel azonban a sorozat legtöbb része arról szól, hogyan tudják legyőzni az őket üldöző hadsereget, és hogyan menekülnek meg az ellenségük által állított csapdákból, a szereplők inkább tűnnek a fennálló hatalommal küzdő ellenállóknak, mint kalózoknak (emiatt a Kenran Butou Sai némileg az Eureka 7 előfutárának is nevezhető). Ez annál is furcsább, mert nemcsak ellenfeleik nevezik ők barbárnak és vérszomjasnak, hanem néha maga Elizabeth kapitány is arról beszél, hogy mennyire durva és kegyetlen a kalózlét, viszont ezt az állítást a sorozat nem igazolja (jellemző példa, hogy kalózaink pl. milyen brutális fegyverekkel készültek fel egy közelharcra a sorozat vége felé: pár fickó vascsöveket vett magához a “csatához”, egy másikuk pedig egy partvist. A fenti, alighanem a korhatár-besoroláshoz kapcsolódó dolgoknál nagyobb probléma, hogy a sorozat lehetett volna izgalmasabb is, a “juss be a bázisba, és kapcsold ki az érzékelőket” és a “le kell lépnünk a minket üldöző túlerő elől” típusú részekből sokkal többet ki lehetett volna hozni. Az elvesztegetett potenciál egyébként is jellemző a sorozatra: az elején sikerült összehozni egy egész érdekes kezdést, és megteremteni egy olyan világot, amelyet szívesen megismertem volna jobban is, de az alkotók ahelyett, hogy elmélyítették volna történetet, inkább a napi kalandokra koncentráltak.

Aha, persze

 

Ennek ellenére a sorozat egyáltalán nem rossz, unalmasnak azért nem unalmas, a szereplőket is meg lehet kedvelni és Gram az egyik legjobb főszereplő, akit az utóbbi időben könnyebb hangulatú animében láttam. Ami engem illet, szívesebben néznék meg még egy ilyen lazább sorozatot, mint egy olyat, ami nagyon epikus és nagyra törő akar lenni, de pofára esik.

6/10

 

 

Rakudai Kishi no Cavalry

Bizonyos szempontból Mahouka light a sorozat: a főszereplő egy varázslóiskolába jár, a tehetségének mérése szerint a legrosszabbak közé tartozik, de hamar kiderül, hogy valójában a mérőrendszer nem megfelelő, és hősünk az iskola legjobbja és legokosabbja (az 5. részben a diáktársai már özönlenek hozzá, hogy tanítsa őket). Ehhez jön még hozzá, hogy főhősünket, Ikkit szinte az egész családja lenézni és megveti, csak húga szereti őt (de ő viszont nagyon).

A lényegi különbség az, hogy a főszereplő lány nem az említett testvér, hanem Stella, egy kis európai ország tsundere hercegnője, és kapcsolatuk alakulása is eltér a szokásos háremecchi light novelekben megszokottól. Már a 4. részben összejönnek, és ettől kezdve Stella a megszokott tsundere hülyeségeket is hanyagolja Ikkivel szemben. A viszonyuk alakulása a sorozat talán legnagyobb pozitívuma volt, azt hiszem nem csak számomra.

Sajnos azért a klisék így se hiányoznak (pl. kretén, éretlen tanárnő) de legalább a harcok többsége egész szórakoztató. Az opening is kifejezetten jó lett, bár a sorozat hangulatához nem nagyon illik, túlságosan sötét lett. Apropó seté grafika: az anime számomra legrosszabb tulajdonsága volt a hangulatbeli csapkodás: időnként a komolyabb harcokhoz átváltottak egy sötétebb, kevés színt használó rajzstílusra, amivel sokkal komolyabbnak hatott a sorozat, majd pár perccel később már újra a light noveles gagyiságokat, pl. a viccesnek szánt, ám borzalmasan erőltetettre és humortalanra sikeredett imouto vs. tsundere veszekedéseket nyomják a képünkbe. Az utolsó két rész komolykodása meg sajnos különösen nem bírt meggyőzni,pláne úgy, hogy

az utolsó harcot egy perc alatt összecsapták, és off-screen ért véget.

5/10

Első látásra: Sakurako-san és One-Punch Man

Tavaly belefáradtam abba, hogy az egyes szezonok előtt kinézek magamnak pár érdekesnek tűnő sorozatot, amelyek nem elhanyagolható része végül alulmúlta az elvárásaimat, ezért idén csak kevés aktuálisan futó cuccot néztem. Most azonban úgy döntöttem, hogy mégis esélyt adok néhány újonnan induló animének.

Sakurako-san no Ashimoto ni wa Shitai ga Umatteiru
Nos, elsőre megint sikerült egy olyan sorozatot kinéznem, ami leírás alapján nem tűnt rossznak, kész termékként viszont csalódást okozott.
Sakurako egy huszonéves úrihölgy, akinek hobbija a különféle csontok gyűjtése, és otthonában jelentős gyűjteménye van belőlük. Kedvelt tevékenységei közé tartozik, hogy a főszereplő, a középiskolás Shoutarou társaságában csontokat keressen a tengerparton, ennek során időnként holttestekre vagy emberi csontvázakra bukkannak. Sakurako nagyszerű elemző képességével nyomozónak is elmenne, sok olyan dolgot észrevesz a maradványokon, amit a helyi rendőrtiszt (aki első látásra még a Conan Megure felügyelőjénél is inkompetensebbnek tűnik) nem vesz észre.
A történet első látásra egy szokásos “excentrikus nyomozó és normális haverja” jellegű kriminek tűnne, de sajnos Sakurako esetében az író túlzásba esett (lásd még: “sose szabad fullba’ nyomni a kretént”). Sakurako seiyuuja, Itou Shizuka egy az egyben azt a hangszínt használja, amit a Jormungandban, és Sakurako meg Shoutarou kapcsolata is emlékeztet valamelyest Koko és Jonah kapcsolatára, de Sakurako talán még Kokónál is elborultabb: az egyik pillanatban elmélyülten csókolgat egy emberi koponyát vidéki kúriájában, pár perc múlva zsenialitásával porig alázza a rendőröket (igazából nem olyan zseniálisak az észrevételei, hanem csak a többi szereplő bamba), a  következőben pedig durcás kisgyerek módjára hisztizik amiatt, hogy a rendőrök nem engedik meg neki, hogy hazavigye egy gyilkosság áldozatává vált, betört fejű ember koponyáját.
Sajnos a főszereplő nem az anime egyetlen baja: Shoutarou narrátorként való szerepeltetését is meglehetősen ügyetlenül oldották meg: a rész elején percekig arról beszél, hogy a város, ahol él, mennyire unalmas és nyugodt – de ennek a szövegnek az égvilágon semmi köze nincs az epizódban történtekhez (és még akkor is túl szájbarágós volt ha esetleg későbbi történésekre akarna utalni ezzel), valamint később is voltak olyan béna megoldások, mint pl. amikor Sakurako házvezetőnője megjegyzi, hogy “Hogyishívják-san itt járt, és hozott egy kis ajándékot”, amire Narrátor-Shoutarou megjegyzi, hogy “egyébként Hogyishívják-san Sakurako-san nagynénje”.
1-2 részt még biztosan megnézek belőle, de többet aligha.

One-Punch Man
Ez már szórakoztatóbb darab volt: egy világban, ahol az emberiséget mindennap szörnyek veszélyeztetik, egy átlagos fickó szuperhőssé akart válni, és célja eléréséért olyan keményen edzett, hogy még a haja is kihullott tőle. Sajnálatára azonban edzése túl sikeres lett: Saitama olyan erőssé vált, hogy bármilyen szörnyet el tud intézni egyetlen ütéssel (innen jön a sorozat címe), ami folyamatosan frusztrálja őt, hiszen mi értelme szuperhősnek lenni, ha nincsenek méltó ellenfelei, akikkel epikus csatákat vívhat?
Az első rész egész szórakoztató volt, ha nem is túl mély, kíváncsi vagyok, hogy mit tudnak kihozni egy ilyen történetből.

Kiseijuu

Az emberiséget intelligens parazita élőlények támadják meg, melyek emberek agyába próbálnak meg beköltözni, hogy átvegyék az illető felett a hatalmat (akik megőrzik emberi alakjukat, de bármikor képesek csápos szörnyekké változni). Az emberekbe beköltözött paraziták ezután más emberek megevésével tartják fenn magukat, de az emberiség nem tud róluk (a paraziták áldozataivá vált emberek a hírekben csak mint titokzatos gyilkosságok áldozatai jelennek meg). A főszereplő Shinichibe is megpróbál beköltözni egy parazita, de Shinichi meg tudja akadályozni, hogy a támadó az agyába jusson, így a kis lény a fiú jobb kezében telepszik meg, és egy idő után Shinichi elnevezi őt Miginek (a migi szó magyarul “jobb”-at jelent). Shinichinek ezután el kell érnie, hogy ismerőseinek ne tűnjön fel a dolog (szerencséjére ez nem nehéz, mert Migi képes normális kéznek álcázni magát), és mivel a paraziták képesek megérezni egymás közelségét, egyre több másik parazitával találkoznak, akik általában ellenségesen viszonyulnak hozzájuk, és akiket le kell győzniük, hogy életben maradhassanak.

De Shinichinek  nem csak a saját túléléséért folytatott küzdelmét, az ezzel járó rendszeres életveszélyt, és a saját emberségének esetleges elvesztéséhez kapcsolódó kételyeit kell  lelkileg feldolgoznia, hanem idővel azt is, hogy a hozzá közel állók is veszélybe kerülnek, és a tragédia nem mindig elkerülhető. Lelkitusája a Kiseijuu fontosabb alkotóelemei közé tartozik, az átéltek hatására a fiú  személyisége folyamatosan változik, a történet végére Shinichi már nem az az ember, akit az első részben megismertünk, vagy akit a sorozat közepén látunk. Társához hasonlóan Migi is hosszú utat jár be, ő sem marad az a szívtelen és csak a saját érdekeit figyelő lény, ami a Shinichibe való beköltözéskor volt. Sajnos azért nem minden karakter kapott ennyi figyelmet: a négy fontosabb női szereplő közül csak kettő volt igazán jellemes (kár, hogy ők nem kaptak túl nagy szerepet), míg a harmadik leginkább azzal vált hírhedtté a nézők között, hogy a sorozat első felét többnyire ugyanannak a mondatnak az ismételgetésével töltötte (“Te tényleg Izumi Shinichi-kun vagy?”), a negyedik pedig alighanem méltó lenne a Darwin-díjra. Ide tartozik még az is, hogy a szerelmi szál ritka gyengére sikeredett, az alkotóknak abszolút nem sikerült érzékeltetniük azt, hogy Shinichi és szíve hölgye tulajdonképpen miért is vonzódnak egymáshoz, miért is illenének össze (ellentétben pl. a pár bejegyzéssel korábban tárgyalt Gundam Build Fighters-szel).

A történet szinte végig izgalmas, ez az anime azok közé a sorozatok közé tartozik, amelyeknek sikerül annyira felkeltenie a néző érdeklődését, hogy egyszerre 4-5 részt, vagy még többet akarjon látni (még én is így voltam vele, pedig ez nálam elég ritka). Sajnos azonban pont az utolsó részeknél esett egy kicsit a színvonal, ami némileg azért csökkenti ennek az amúgy nagyon jó sorozatnak az értékét. De hogy valami pozitívval zárjam a mondókámat: a harcjelenetek minősége viszont az idő múlásával egyre javult: míg eleinte többnyire abból álltak, hogy az ellenségek egymás csapkodták a csápjaikkal, ahogy Shinichi és Migi egyre tapasztaltabbak lettek, a küzdelmek egyre kreatívabbá és ötletesebbé váltak.

7,5/10

Kuroko 3

A Kuroko harmadik szezonja a történet lezárása, amely az előző sorozatban elkezdődött torna elődöntőjével indul, hogy egy pár részen át tartó, a szereplők Teikou-beli múltját bemutató visszaemlékezés után végre a Végső Összecsapás következhessen (amelyet nem apróz el az anime: a meccs kilenc részen át zajlott).

Kuroko csapatának tehát még két mérkőzést kell megnyernie, hogy övék lehessen a hőn áhított kupa, de az egyik meccset egykori csapatkapitánya, a Csodák Generációjának vezére, a mindeddig legyőzhetetlen Akashi ellen kell játszaniuk.

Ahogy a történet haladt, már előző két szezonban is egyre több és több eltúlzott képesség jelent meg a játékosok fegyvertárában, ez a széria viszont már teljesen átment fantasy-be, és odáig jutott, hogy a hárompontos vonalról zsákoló, vagy a palánk magasságáig felugró játékosok még a sorozat kevésbé nevetséges dolgai közé tartoztak. Akashi, a végső ellenség, bocsánat, ellenfél, a képességei és a személyisége alapján már inkább tűnik Bleach-főgonosznak, mint középiskolás kosárlabdázónak. A legyőzhetetlensége, szövegei és túltápoltsága miatt szinte folyamatosan kapartam az arcomat – ahányszor csak megjelent és elkezdett a saját felsőbbrendűségéről beszélni, azonnal röhögni sírni támadt kedvem.
Szerencsére amikor nem Akashi van a fókuszban (és amikor nem a Barátság Erejéről papolnak a 9001. alkalommal), akkor a sorozat továbbra is egy izgalmas és élvezhető shounen.
6/10 (erős jóindulattal)