Ahogyan 1996 óta megszokhattuk, idén sem maradtunk Conan-film nélkül. Történt ugyanis, hogy egy egykori társaival rossz viszonyban lévő amerikai ex-katona (egészen pontosan egy mesterlövész) nemcsak hogy Tokiót szemeli ki az ellenlábasaival (úgyszintén mesterlövészek) való leszámolás színhelyéül, hanem az első gyilkosságot véletlenül éppen Conan jelenlétében követi el. Hősünk persze azonnal beleveti magát a nyomozásba, de amikor úgy tűnik, hogy már jó úton jár, váratlan események következnek be – többek között az is, hogy a gyilkos felfigyel az utána szaglászó, az orrát mindenbe beleütő kisfiúra…
A film nem kezdődött valami bizalomgerjesztően: Conan nekiáll üldözni a gyilkost, de ez az üldözés nevetséges, teljesen irreális akciójelenetekbe torkollik, amely miatt a film már-már a fantasy műfajába tartozik. (Mondom ezt úgy, hogy már évek óta panaszkodom a filmek túlzásai miatt, és így szinte meg sem lepődtem rajtuk.) A nyomozás viszont szerencsére továbbra is érdekes és komolyan vehető, úgyhogy a film rögtön élvezetesebbé vált, amikor végre ennek az ideje jött el. További pozitívum volt, hogy az előző évekkel ellentétben ezúttal egész jól kordában tartották azokat az agyonismételt, a Conan-filmekben már-már kötelezőnek számító jeleneteket és fordulatokat, mint pl, hogy Ran és Shinichi egy gyerekkori emléke kulcsfontosságúnak bizonyul az ügy megoldásában, hogy Conannek meg kell mentenie Rant valami veszélyből, vagy hogy a gyilkos imádja bombákat, legyenek azok akár távirányítósak, akár időzítettek.
Alapvetően élvezhető film, de emlékezetesnek azért nem nevezném.
