Tenkuu no Escaflowne, Violet Evergarden

Tenkuu no Escaflowne

Az Escaflowne a ’90-es évek egyik nagy, klasszikusként emlegetett fantasy-animéje, már évek óta terveztem, hogy egyszer meg kellene nézni, de végül csak nemrég kerítettem rá sort.

Hitomi egy jóstehetséggel rendelkező iskoláslány, akinek egy nap egy sárkánnyal viaskodó fiatal harcos látomása jelenik meg – és miután a látomás valósággá válik, a lány átkerül Gaeába, a világba, ahonnan a sárkány és az azzal harcoló Van érkeztek. Van Fanelia országának fiatal uralkodója, aki épp megkoronázására készül. A ceremóniát azonban megzavarja egy ellenséges támadás és Van hiába aktiválja a Fanelia királyai által használt (és a sorozat címét adó) Escaflowne névű óriásrobotját, nem tudja megakadályozni, hogy a Zaibach Birodalom hadserege elpusztítsa fővárosát. Innentől kezdve ő és Hitomi együtt menekülnek az ellenséges katonák elől, útjuk során újabb és újabb országokba eljutva, ahol hol barátokat szereznek, hol pedig ellenségekbe botlanak és közben megismerik Gaea múltjának titkait és rájönnek arra, mi Zaibach uralkodójának végső célja a hódításaival.

Az Escaflowne több különböző műfajt kever össze, méghozzá sikeresen, a fantasy jól vegyül el a mechával, a shounen animékben megszokott harcok pedig a shoujo sorozatokban előforduló szerelmi háromszöges lelki vívódásokkal, és a manapság divatos “a főhős átkerül egy másik világba” stílussal (azonban az ilyen stílusú mai sorozatokkal ellentétben mellőzi az otaku kliséhalmokat). Változatos szereplőgárdával rendelkezik, amelyben nem csak Hitomi és Van kap fontos szerepet.

A történet bemutatása szempontjából jelentős különbség van a sorozat első és második fele között, míg az első részekben egyenletesen, lépésről-lépésre ismerjük meg a világot, a sorozat második felében mélyebben elmerülünk Gaea múltjában és titkaiban,  de a történet csapongóbbá válik. Többször éreztem azt, hogy az aktuális történetszálra több időt is szánhattak volna, és néha zavaró volt, hogy egyes fontosabb szereplők néha részekre eltűntek. A negatívumokat azért ellensúlyozták a pozitívumok, így a sorozat mégsem okozott csalódást (még ha a legenda státuszt némileg túlzásnak is érzem).

Violet Evergarden

A téli szezon egyik legjobban várt sorozata, a Kyoto Animation idei nagy dobása.

Egy, az első világháború utáni Európához hasonló világban járunk. Violet egy titokzatos múltú, különleges képességű katonalány, egy igazi gyilkológép, aki mindenben az őrnagya parancsát követte. Bougainvillea őrnagy befogadta őt, és megpróbált emberi érzéseket kelteni a viselkedésében meglehetősen robotra emlékeztető, egyesek által nem is embernek tekintett Violetben. A háború utolsó csatájában azonban Violet súlyos sérüléseket szerzett, az őrnagy pedig eltűnt. A kórházból kikerülve Violet elfogadja Bougainvillea  egyik barátja, Hodgins ezredes ajánlatát, és beáll a hadseregtől kilépett Hodgins újonnan alapított cégébe gépírónőnek. Munkája nem könnyű, ugyanis feladata nem egyszerűen lediktált levelek megírása, hanem az, hogy az ügyfelek egyszerű szavaiból ő fogalmazzon elegáns irományokat, de mivel Violet  nem ismeri a békés civil életet, eleinte komoly kihívás elé állítja őt az ügyfelekkel való kommunikáció.

A történet során a kollégáival és ügyfeleivel való társalgásai során szerzett különféle élmények hatására a lány szép lassan elkezdi megszokni új környezetét és ahogyan egyre több érzelmeket fedez fel magában, egyre közelebb kerül ahhoz, hogy megértse az őrnagy egykor hozzá intézett szavát. (“Szeretlek.”)

Az anime tehát alapvetően Violet és az epizódszereplők kapcsolatára épül, így élvezhetősége erősen függ attól, hogy a nézőt mennyire fogja meg az aktuális epizódszereplő és az ő sztorija. Ami engem illet, sajnos ez csak mérsékelten sikerült: ugyan teljesen érthető, hogy egy olyan sorozatban, amely egy, a háborús szenvedések hatását magán viselő társadalomról szól, rendszeresek a lehangoló, szomorú történetek, de a túlzott egysíkúság idővel kiszámíthatóvá teszi az animét – volt olyan karakter, akivel kapcsolatban fél perccel a megjelenése után már biztos voltam, hogy nem fogja megérni a rész végét (és az epizód végére tényleg megölték), és így egyre nehezebben tudtam beleélni magam a történésekbe. (Egy ennyire epizodikus sorozatnak nem használ, ha a nézőt hidegen hagyják az epizódszereplők…) Vannak ugyan olyan részek, amelyek kitörnek az egyhangúságból (pl. a Violet háborús cselekedeteiről szólók), de sajnos nem elég, ahogy egy, a sorozatot pár rész után szüneteltető nézőtársam a sorozat háromnegyedénél kérdezte: “Történik benne valami, vagy továbbra is csak angstolás megy?” Apropó, Violet múltja: sajnos egyáltalán nem derült ki, hogy honnan származik a lány és mitől/hogyan vált szuperkatonává, remélem, hogy a folytatásban erről azért szó esik majd.

A grafika viszont tényleg gyönyörű, a Kyoto Animation ismét kitett magáért (nagyon sajnálom, hogy nem ők csinálják a Full Metal Panic IV-et…). Akinek egy animében a szép grafika vagy a drámai történetet a fontos, az próbát tehet a sorozattal.

 

Reklámok

Inuyashiki, Shingeki no Bahamut: Virgin Soul

Hosszú szünet után végre újra támadt egy kis időm és motivációm arra, hogy írjak pár sort, és terveim szerint nem ez lesz az utolsó bejegyzésem.

 

Inuyashiki

Inuyashiki Ichirou egy 58 éves irodai alkalmazott, akit mind munkatársai, mind saját családtagjai semmibe vesznek és levegőnek néznek. Előrehaladott állapotú rákja miatt már csak rövid ideje lenne hátra, amikor egy földönkívüli űrhajó kényszerleszállása során rajta landol, és Ichirou meghal. Az idegenek azonban nem szeretnék, ha nyoma maradna látogatásuknak: fejlett technológiájuk alkalmazásával robotot építenek belőle és újjáélesztik őt – Inuyashiki külsőleg nem változik meg, viszont ezentúl különleges képességekkel rendelkezik (és betegségéből is kigyógyul). Újonnan szerzett erejét arra használja, hogy másokon segítsen és életeket mentsen, az első négy részben különféle kalandokba bonyolódva.. Sajnos azonban volt még egy ember, aki a baleset elszenvedőjeként Inuyashikihez hasonló testi átváltozáson ment át, és ő az öreg teljes ellentéte: a fiatal Shishigami Hiro arra leginkább arra használja újonnan nyert képességeit, hogy találomra kiválasztott családokat öljön meg szórakozásból, és a bankautomaták meghackelésével pénzt vegyen ki mások számlájáról. A sorozat kétharmada arról szól, hogyan kutatnak egymás után, és hogyan próbálja meg Inuyashiki megállítani Shishigamit.

Az első részek során végig az volt az érzésem, hogy Inuyashiki azért keveredik random kalandokba, mert a manga szerzőjének nem volt hosszabb távú terve arra, hogy milyen történetet szeretne írni köré, és a idővel rájöttem, hogy a megérzésem nem csalt: hamarosan Shishigami vált a sorozat főszereplőjévé, és a címszereplő sokadrangú mellékkarakterré esett vissza. Shishigamival a szerző egy “a gyilkosoknak is vannak szeretteik, akik hatást tudnak gyakorolni rájuk” típusú történetet szeretett volna elmesélni, sajnos ennek az lett a vége, hogy Hiro időnként 180 fokos személyiségváltozáson ment keresztül. A képet tovább rontotta az epizódszereplők bántóan egyszerű ábrázolása (fiatalok=együttérzésre képtelen szörnyetegek), egy nézőtársaim megfogalmazásában: “a sorozat kifinomult, akár egy szájbarúgás”. Az utolsó két részben látott röhejes feleszmélések és pálfordulások  aztán végképp feltették a pontot az i-re.

(Legalább az opening fantáziadúsra sikeredett.)

Számomra az Inuyashiki őszi szezon egyik legjobban várt sorozata volt, végül az év csalódása lett.

 

Shingeki no Bahamut: Virgin Soul

10 évvel járunk a sorozat előzménye, a SnB Genesis után: az emberek, istenek és démonok vetélkedésében az emberek állnak nyerésre: Anatae királya, XVII. Charioce a démonok többségét vagy rabságba vetette, vagy rejtőzködésre kényszerítette, és sikeres hadjáratokat vezet az istenek ellen is.

Történetünk főszereplője, Nina Drango egy fiatal lány, aki azért érkezett Anatae fővárosába, hogy sikeres fejvadász váljon belőle, de egyelőre a törvényen kívüliek üldözése helyett még csak építkezéseken használja emberfeletti erejét. Hamarosan azonban megismerkedik a Charioce könyörtelen uralma ellen harcoló kevés démon egyikével, aki felismeri a lány különleges képességét, és ez az események olyan láncolatát indítja el, amely egyrészt cselekvésre készteti az előző sorozat, a Genesis főszereplőit is, másrészt hatással van az egész kontinens jövőjére.

Az anime külsőségeire nem volt panaszom,  a grafikája végig nagyon jó, a zene is jó és az openingek is egészen emlékezetesek és összességében végig lekötött a sorozat. A történetben és karakterábrázolásban viszont már vannak dolgok, amikbe nem tudok nem belekötni: az egyik Nina, aki akármilyen megrázó és kegyetlen eseménybe kerül is, nagyon sokáig ugyanolyan éretlen csitri marad, aki nem komolyodik meg az átéltek hatására. Egy másik szereplőnek alig van jelleme, szinte csak azért létezik, hogy mozgassa a cselekményt, egy harmadik pedig… róla spoilerek nélkül csak annyit mondanék, hogy mintha nem is ugyanaz az illető lenne a sorozat első ill. második felében, a sorozat végére a forgatókönyvíró gyakorlatilag megfeledkezett az első részekben véghezvitt tetteiről és így nem tudtam komolyan venni az utolsó részekben játszott szerepét.

A fenti negatívumok ellenére a Virgin Soul  azért mégis egy szórakoztató sorozat, amit minden fantasyrajongónak ajánlok.

Ezeket láttam mostanában

ACCA

Történetünk egy kitalált világban, annak is Douwa nevű, 13 autonóm körzetből álló királyságában játszódik.Az ország különféle állami szervezeteit az ACCA nevű hivatal fogja össze. Főszereplőnk Jean Otus, az ACCA egy magas rangú tisztviselője,  akinek feladata ezen állami szervezetek ellenőrzése, az esetleges visszaélések feltárása, így a sorozat alatt munkája miatt az összes régiót bejárja. Utazásai közben tudomására jut, hogy egyes pletykák szerint az ACCA egyik vezetője államcsínyt tervez, de még mielőtt többet megtudhatna az ügyről, őt magát vádolják meg a hatalomátvétel szándékával. Miközben megpróbálja tisztázni magát és kideríteni az igazságot, a különböző körzetekben különböző kalandokba keveredik, és végül olyan dolgokat tud meg, amelyekre sohasem számított volna.

Az ACCA világa egy érdekes, fantáziadús világ, amelyben mind a 13 tagállam markánsan eltérő földrajzi, társadalmi – és egy esetben fejlettségi – jellemzőkkel rendelkezik, amelyek a maguk módján mind érdekesek (ahogy egy találó kommentben olvastam, alighanem azért ilyen változatosak a helyszínek, mert az anime alapját adó manga rajzolója nem tudta eldönteni, hogy sivatagot, modern nagyvárost, föld alatti városkát, vagy valami mást szeretne rajzolni).

Az ACCA hangulatában érett, nyugodt, témája miatt szinte csak felnőttek szerepelnek benne (viszont hatalmas pozitívumként éltem meg, hogy Jean és húga kapcsolata teljesen normális, azt hiszem, évek óta ez volt az első olyan animém, ahol a főszereplő húga nincs beleesve a főszereplőbe). A sztori jól összerakva halad a végkifejlet felé, és a részeket annak ellenére sem éreztem unalmasnak, hogy hiába forog egy államcsíny körül minden, mégis elég kevés az akció. A végkifejlet némileg váratlan volt, egyesek talán csalódást keltőnek érezhetik, de azért illik a mű hangulatához.

Granblue Fantasy

Annak idején az Anime News Network mint igazi régimódi fantasy-t harangozta be a sorozatot, úgyhogy fel is írtam magamnak, és miután véget ért, sort is kerítettem rá, hiányzott már egy olyan fantasy ahol a főszereplő nem egy, a mi világunkból egy másik világba került otaku vagy gamer.

Gran békésen éldegél kis falujában, mígnem egy nap egy titokzatos lányt talál a közeli erdőben, akit a szomszédos birodalom katonái üldöznek. Gran szembeszáll az üldözőkkel és megmenti Lyriát, aki természetfeletti erővel látja el a fiút, majd úgy döntenek, hogy otthagyják a falut, hogy megkeressék Gran évekkel ezelőtt hosszú utazásra indult apját. Kalandjaik során egyre több bajtársra tesznek szert, szörnyeket győznek le, és újra meg újra összecsapnak az őket üldöző katonákkal.

A sorozat sajnos nem váltotta be a várakozásaimat. Helyenként szórakoztató ugyan, de a főbb szereplők elég klisések (Lyria pl. annyival írható le, hogy “aranyos lány, aki nagy erővel látja el Grant, és akit folyton meg kell menteni”) vagy idegesítőek, a történet a sok kitérő miatt alig halad, és tele van kisebb-nagyobb hülyeségekkel, pl. hogy mindenki folyton páncélt visel (már  az első rész elején gyanút kellett volna fognom, amikor Gran teljes kar- és mellvértezetében vágta otthon a tűzifát) és a két főszereplő összefogása olyan rosszul kivitelezett volt, hogy egy évekkel ezelőtt olvasott Bleach-paródiát jutatott eszembe, amelyben Ichigo azzal az indokkal kockáztatta életét egy ismeretlenért, hogy “NEM ÉRDEKEL, HOGY CSAK ÖT PERCE ISMEREM EZT A LÁNYT, AKKOR IS MEG FOGOM VÉDENI!!”.

Ha valaki nagyon szereti a játékadaptációkból készült fantasy-ket, az megnézheti, de szerintem nem vesztetek sokat azzal, ha kihagyjátok a Granblue Fantasy-t.

Kobayashi-san Chi no Maid Dragon

Kobayashi-san egy átlagos egyedülálló nő egy átlagos irodai munkával, akit egy szép napon megmenti Tohru, egy másik világból jött, emberi alak felvételére képes sárkánylány életét, aki hálája jeléül Kobayashi szolgálólányának áll. Az emberi társadalom szokásaitól gyökeresen eltérő szokások között felnőtt Tohru számára azonban nem egyszerű alkalmazkodni az új világhoz, és félreértései rendszeresen mókás bonyodalmakba keverik őt, és az őt idővel a saját világából követő társait.

A Kobayashi-san Chi no Maid Dragon egy könnyed vígjáték, hamar megkedvelhető szereplőkkel. Kobayashi, Tohru és a hozzájuk hamar csatlakozó sárkánykislány, Kanna egész jól kidolgozott karakterek, ez azonban sajnos nem mondható el a melékszereplők többségéről, akinek jelleme többnyire meglehetősen egydimenziós és arra velük kapcsolatban elsüthető poénokat szolgálja. Ez azonban szerencsére nem teszi tönkre a sorozatot, a Maid Dragon még így is egy szórakoztató és szerethető komédia.

Joker Game

Joker Game - 01_1

1937-ben a japán hadsereg egyik tisztje létrehoz egy civilekből álló kémügynökséget: a D Ügynökség emberei különleges kiképzést kapva a világ különböző országaiban szolgálnak, a hírszerzés mellett az ellenséges kémek és a kettős ügynökök felfedésével is foglalkozva.

Az egy-két részes történetek mindig izgalmasak és jól kidolgozottak, a legtöbbjük igényli a gondolkozást (és néhány rész esetében sikerrel veszi rá a nézőket, hogy a homályos részleteket megbeszéljék egymás között). A sorozat a második világháború előtt és alatt játszódik, és a stáb a történet mellett a korhűségre (öltözködés, frizurák, járművek, – és amennyire hiányos ismereteim alapján meg tudom ítélni, a japán hadsereg tisztjeinek különféle kérdésekhez való hozzáállása is ide tartozik) is ügyelt, ami a jó grafikával együtt egy minőségi sorozatot eredményezett.

Sajnos azonban a szereplők „tökéletes kémek, akik bármilyen szerepet eljátszanak” mivolta ugyan érdekessé teszi a történetet, de a személyiségükből igen keveset mutat meg (az a kevés pedig főleg arról szól, hogy többségükre a kívülállók szörnyetegként tekintenek), ami azzal jár, hogy a néző nemigen kap lehetőséget arra, hogy megkedvelje a karaktereket, beleélje magát az eseményekbe, és esetleg még egyszer meg akarja nézni a sorozatot. Az egyetlen szereplő, aki tényleg nagyobb szerepet kap, és akit jobban megismerhetünk, az az ügynökséget létrehozó Yuuki alezredes – és még az ő múltja is, khm, rejtélyes… (A részek többsége egy-egy szereplőről és az ő küldetéséről szól, de sok esetben a szereplőket nyugodtan felcserélhetnénk.) Néha sajnos előfordul, hogy a főszereplőinket úgy próbálják zseninek bemutatni, hogy az aktuális ellenfelet ábrázolják ostobának, de szerencsére ez nem gyakori.

A negatívumok ellenére is mindenkinek ajánlom, aki szereti a komolyabb és a mostanában gyakori kliséktől mentes animéket.

8/10

Kenran Butou Sai: The Mars Daybreak

KBS

A távoli jövő: a fiatal Gram az immár élhetővé tett Marson él. Aktuálisan éppen egy építkezésen dolgozna, de a bolygót sújtó gazdasági válság miatt több munkatársával együtt őt is elbocsátják. Amikor az Auróra Hajója nevű tengeralattjáró kalózbandája a városukba érkezik, hogy megcsapolják a kormányzat raktárát, Gramnek kapóra jön a dolog, és felcsap kalóznak – és az eseménye sodrában még egy mechára is szert tesz.

A raktár kifosztásával a kalózok persze csak még jobban  magukra haragítják a kormányt, és innentől kezdve a hadsereg szinte folyamatosan Gram és újdonsült barátai sarkában van, Gram számára pedig tovább bonyolítja az ügyet, hogy az elfogásukra összehívott egységben ott van gyerekkori barátnője, Vess is.

Gram ugyan első látásra vérbeli shounen-főhős, laza és csak mának él; de szerencsére sok más társával ellentétben nem hót idióta, hanem egy többé-kevésbé érett fiatal felnőtt, aki a különféle egykori munkái miatt több olyan készséggel is rendelkezik, ami időnként a kalózkodás alatt is jól jön (pl. amikor feltűnik neki, hogy a hajón kapható kaja nem valami jó, felcsap szakácsnak, és kifőzdés múltjára támaszkodva olyan ebédeket főz, amivel a társai barátsága mellett azok pénzét is elnyeri). Szerencsére az alkotók azért nem estek túlzásba Gram képességeivel kapcsolatban, így néhány újabb animével (pl. Mahouka) ellentétben ez a sorozat nem a főszereplő istenítéséről szól.

Gram és Elizabeth kapitányKBS_05_1 KBS_12_3 KBS_12_4

A többi szereplő is teljesen rendben van, hamar meg lehet őket kedvelni (bár kevés köztük az igazán emlékezetes), a fontosabb szereplők mind kaptak egy-egy olyan részt, amely csak egyikükre koncentrált.

A kalózkodás fogalmát viszont igen érdekesen értelmezte a Bones stúdió: a kalózok legkomolyabb rajtaütése a kormányzati raktár első részben bemutatott kiürítése, a sorozat folyamán az Auróra hajója egyetlen áruszállító hajót sem rabol ki, kalózságuk gyakorlatilag abban merül ki, hogy idővel bejön egy kincskeresős szál is a történetbe. Mivel azonban a sorozat legtöbb része arról szól, hogyan tudják legyőzni az őket üldöző hadsereget, és hogyan menekülnek meg az ellenségük által állított csapdákból, a szereplők inkább tűnnek a fennálló hatalommal küzdő ellenállóknak, mint kalózoknak (emiatt a Kenran Butou Sai némileg az Eureka 7 előfutárának is nevezhető). Ez annál is furcsább, mert nemcsak ellenfeleik nevezik ők barbárnak és vérszomjasnak, hanem néha maga Elizabeth kapitány is arról beszél, hogy mennyire durva és kegyetlen a kalózlét, viszont ezt az állítást a sorozat nem igazolja (jellemző példa, hogy kalózaink pl. milyen brutális fegyverekkel készültek fel egy közelharcra a sorozat vége felé: pár fickó vascsöveket vett magához a “csatához”, egy másikuk pedig egy partvist. A fenti, alighanem a korhatár-besoroláshoz kapcsolódó dolgoknál nagyobb probléma, hogy a sorozat lehetett volna izgalmasabb is, a “juss be a bázisba, és kapcsold ki az érzékelőket” és a “le kell lépnünk a minket üldöző túlerő elől” típusú részekből sokkal többet ki lehetett volna hozni. Az elvesztegetett potenciál egyébként is jellemző a sorozatra: az elején sikerült összehozni egy egész érdekes kezdést, és megteremteni egy olyan világot, amelyet szívesen megismertem volna jobban is, de az alkotók ahelyett, hogy elmélyítették volna történetet, inkább a napi kalandokra koncentráltak.

Aha, persze
Aha, persze

KBS_22_2KBS_26_1KBS_14_2KBS_13_2KBS_13_1KBS_12_5KBS_25_2

 

Ennek ellenére a sorozat egyáltalán nem rossz, unalmasnak azért nem unalmas, a szereplőket is meg lehet kedvelni és Gram az egyik legjobb főszereplő, akit az utóbbi időben könnyebb hangulatú animében láttam. Ami engem illet, szívesebben néznék meg még egy ilyen lazább sorozatot, mint egy olyat, ami nagyon epikus és nagyra törő akar lenni, de pofára esik.

6/10