A pár bejegyzéssel korábban tárgyalt Escaflowne után ma újra egy olyan klasszikusról írok, amelynek a megnézését már régóta terveztem.
Történetünk a távoli jövőben játszódik: miután az emberiség kirajzott a világűrbe és számos bolygót belakott, e bolygók végül három államalakulattá álltak össze. A Galaktikus Birodalom egy egyeduralmi rendszer, amelyet a Goldenbaum-ház egymást követő császárai irányítanak. Társadalmi rétegei mereven elkülönülnek egymástól, és a legfontosabb tisztségeket a főnemesi családok tagjai töltik be. Velük szemben a Goldenbaumok uralma elől elmenekült és ellenük fellázadt Szabad Bolygók Szövetsége áll, élén egy demokratikus, választott politikusokból álló kormánnyal. Az ideológiai különbségek mellett egy hasonlóság azért van köztük: mindkét oldalra igaz, hogy a hatalomban lévők többsége számára hatalmuk megtartása és további növelése fontosabb, mint állampolgáraik képviselete… (A harmadik harmadik oldal, a névleg a Birodalomtól függő, de a gyakorlatban lényegében önálló állam, Phezzan bolygójának lakosai főként kereskedésből élnek, és kimaradtak a harcokból.)
A Birodalom és a Szövetség közötti háború már több, mint száz éve tart, és hiába is van számbeli fölényben a birodalmi hadsereg, mégsem képes mindent eldöntő győzelmet aratni – nem kis részben azért, mert a rangidős hadvezérek között alig van igazán tehetséges ember, a birodalmi hadseregben gyakori, hogy a parancsnokok nem eredményeik, hanem nemesi származásuk miatt emelkednek fel,(de a Szövetség admirálisai között sem ritka az áskálódás).
Ezt az állóvizet kavarja fel az, hogy mindkét oldalon feltűnik egy-egy zseniális fiatal tiszt -Reinhard von Lohengramm és Yang Wenli felemelkedése alapvető változásokat hoz mindkét állam történelmében. Reinhard egy köznemes, akinek titkos célja, hogy idővel bosszút álljon a császáron, aki annak akarata ellenére tette a szeretőjévé Reinhard nővérét. Gyors észjárású, előrelátó, de ha a helyzet úgy hozza, hirtelen haragú és kíméletlen fiatalember, aki időről-időre rászorul arra, hogy gyerekkori barátja, Siegfried lebeszélje őt egy-egy meggondolatlan döntésről. Vele ellentétben Yangból teljesen hiányzik az ambíció, csak azért lett katona, mert egyedül így finanszírozhatta tanulmányait. Filozofikus és lusta alak, aki szívesebben lenne szobatudós, mint ütközeteket megnyerő admirális; és akire békeidőben kamasz nevelt fia, Julian vigyáz. Természetesen nem egymagukban hoznak meg minden döntést, mindkettőjüket segíti saját vezérkara (Reinhard kimondottan keresi a kiemelkedően eredményes tiszteket). Reinhard és Wenli nem csak személyiségükben, hanem látásmódjukban is egymás ellentétei, így vetélkedésüket végigkíséri a kérdés, hogy az általuk képviselt politikai eszmék ill. rendszerek közül vajon az egyszemélyi hatalom vagy a demokrácia a hatékonyabb, az országukat sikeresebbé tevő.
A fentiekből talán már sejthető, hogy a Legend of Galactic Heroes nem csak a katonaságról szól, a hadműveleteket befolyásoló politikai frakciók, és a civil lakosság egyes képviselői is szerepet kapnak, így rövid időn belül akkora szereplőgárda gyűlt össze, hogy néha bizony el kellett gondolkodnom azon, ki kicsoda is (pedig shounen animéken nőtten fel…). A 110 rész azonban szerencsére bőven elég ahhoz, hogy ne csak a két főszereplő jellemrajzának bemutatására legyen lehetőség, az idő múlásával egyre több karaktert ismerhetünk meg jobban. A sorozat így hol a két nagyhatalom belső harcairól, hol a főszereplők és alárendeltjeik egymás elleni csatáiról, hol pedig egy váratlanul felbukkanó harmadik erőről szól. Váratlan fordulatokban nincs hiány, több olyan karakter halt meg viszonylag rövid szereplés után, akikről azt hittem, hogy hosszú időn keresztül fontosak lesznek majd a történetben.
Egyetlen dolog volt csupán, ami igazán zavart: a narráció. A történet narrátora indokolatlanul sok szerepet kapott, ami néha ahhoz vezetett, hogy egy-egy szereplőről nem a viselkedése alapján tudtuk meg az érzéseit, hanem csak a narrátor fahangú közléséből, miszerint “XY dühöt érzett.” Szerencsére ez a probléma annyira gyakran azért nem jött elő, hogy komolyan befolyásolja a sorozat egészét.
Ami a technikai részt illeti: a karakterdizájnra nagy hangsúlyt fektettek, az animáción viszont meglátszik, hogy 1988-97 között futott a sorozat, különösen az űrcsaták hatnak idejétmúltnak mai szemmel. A zenében viszont nem is választhattak volna időtállóbb, ugyanis háttérzenék a komolyzene klasszikusainak (Mozart, Chopin, stb.) művei közül kerültek ki.
Mindent összevetve a Legend of Galactic Heroes egy igazi régi klasszikus, amit mindenkinek ajánlok, aki kedveli a komolyabb, elgondolkodtató animéket.
SaiyaGin Blogja 