(Folytatva az előző bejegyzésben tárgyalt sorozat hangulatát:)
Kotoura Haruka kiskora óta képes olvasni mások gondolataiban (pontosabban hallani őket), de mivel a kimondott és a ki nem mondott hangokat nem tudja megkülönböztetni egymástól, és így sokszor – szándéka ellenére – kikotyogja mások legféltettebb titkait is. Ezeket az illetők beismerés helyett persze inkább letagadják, hazugnak nevezve Harukát. Emiatt a lányt már általános iskolás korában megrögzött hazudozónak tartják ismerősei, barátait idővel mind elveszíti, majd apja, végül anyja is otthagyja őt, azt kívánva, bárcsak ne szülte volna meg Harukát.
Kotoura-san következő évei teljes magányban teltek, középiskolás korában már meg se próbál barátokat szerezni, mert úgy gondolja, csak fájdalmat okoz azoknak, akikhez közel kerül. Képességét azonban nem tudja elrejteni, így a konfliktusok továbbra sem kerülik el, ami azt eredményezi, hogy rendszeresen kénytelen iskolát váltani. Történetünk elején ismét új iskolába kerül, ahol szintén nem vár boldogságot, de ezúttal meglepetés éri: egyik osztálytársa, Manabe-kun rájön, hogy Kotoura gondolatolvasó – de ez egyáltalán nem zavarja a fiút! Hamar megkedveli a lányt, és innentől Haruka élete megváltozik. A lány iránti érdeklődését – és fantáziáit – nyíltan beismerő fiú hozzájárul ahhoz, hogy Harukát elfogadják iskolatársai, és a duóra hamarosan felfigyel Yuriko, az iskola különleges képességek kutatásával foglalkozó klubjának vezetője. (Yuriko egyébként maga is egy érdekes szereplő, akinek a gyerekkora szintén nem volt rózsás, amint az egy idő után kiderül.)
A Haruka gyerekkorát bemutató jelenetek a leglehangolóbbak közé tartoztak, amiket az utóbbi időben animében láttam, ezután elég furcsa volt, ahogy Kotoura-san és Manabe-kun megismerkedése után a sorozat drámából átment vígjátékba, a hangulatok skáláján az anime az egyik végpontból a másikba került. Talán az zavart leginkább a hangulatváltásban, ahogy a lány bocsánat, hogy élek-üzemmódból percek alatt átment TE PERVERZ IDIÓTA-üzemmódba (ugyanis Manabe kedvenc szórakozásai közé tartozik, hogy hiányos öltözékben, kihívó pózokban képzelje el Kotourát, ezzel zavarba hozva a lányt). Ezek a hangulatváltások egyébként elég gyakoriak, bár Haruka és Manabe összebarátkozása után úgy tűnik, hogy a sorozatból színtiszta vígjáték lett, de aztán időről-időre előkerül egy komolyabb esemény, amely során valamelyik szereplőnek túl kell jutni egy lelki problémán (és amely során általában elhangzik az, hogy “minden az én hibámból történt”.)
A poénok alapvetően jók voltak, de sajnos egy idő után Manabe hülyeségei nagyon repetitívvé váltak, ami miatt néha akkor sem tudtam őtkomolyan venni, amikor erre lett volna szükség. Haruka nagyapja, az animék jó öreg klisészereplője, a “perverz vénember” pedig sokszor nem vicces, hanem inkább taszító volt azzal, ahogyan időnként felelősségre vonta Manabe-kunt, azért, amiért Manabe még nem feküdt le Harukával. (Ezek a poénok lehet, hogy ültek volna, ha Haruka 12-13 évesnél öregebbnek nézne ki.)
A sorozat grafikája nem az én stílusom (az én ízlésemnek néha már túl moe volt), meg nem is túl látványos, de legalább nem voltak az átlagtól elütő, látványosan gyenge pillanatai.
A Kotoura-san nem az a sorozat, amire évekig emlékezni fog az ember, de egyszer azért érdemes megnézni.
6/10
SaiyaGin Blogja 