A középiskolás Sakura nagy álma, hogy énekes idol legyen belőle, ám egy meghallgatásra indulva a kertjükből az utcára lépve elüti őt egy teherautó, így a meghallgatásból meghalás lesz. Évekkel később a lány egy ismeretlen épületben tér magához, ahol rajta kívül csak zombilányok élnek – majd kénytelen konstatálni, hogy ő maga is zombivá vált. A lányok zombivá változtatásában egy titokzatos (és elég furcsa) menedzser, Koutarou keze van, a végtelen önbizalmú önjelölt zseni azt tervelte ki, hogy a lányokból idolcsapatot farag, és segítségükkel életet visz az elöregedőben lévő Saga prefektúrába (amely Japán egyik délnyugati régiója). A sikerhez persze (ahogy az már csak lenni szokott) rögös út vezet, a különböző személyiségű, hátterű és korszakokból származó (19. századi kurtizántól 21. századi sztárokig) lányoknak össze kell barátkozniuk egymással, meg kell szokniuk a számukra ismeretlen modern világot, és a többségük olyan helyzetbe is belekeveredik, amelynek során szembe kell néznie halála körülményeivel és fel kell dolgoznia azokat (hiszen mindannyian fiatalon haltak meg) – mindeközben persze az énekesi és táncosi képességeiket is fejleszteniük kell, hogy minél nagyobb közönséget tudjanak koncertjeikre bevonzani. Az első sorozat főleg arról szól, hogyan próbálják meg felhívni magukra a figyelmet, és hogyan birkóznak meg az első fellépések izgalmával (és közben megpróbálják titokban tartani, hogy zombik, amit Koutarou sminkeléssel próbál elérni).
A hét lány mindegyikét sikerült megkedvelnem, mindegyikük kapott legalább egy részt, amelyben jobban megismerhettük őt, de a karakterspecifikus részek szerencsére nem azt jelentették, hogy közben a többi szereplő háttérbe szorult volna – sikerült elég jól zsonglőrködni azzal, hogy mindenki megkapja a szükséges időt. A karakterek mellett az anime fekete humora is nagyon bejött (milyen más stílus is illene egy zombikról szóló sorozathoz?). Az általam legkevésbé kedvelt szereplővé a menedzser vált: én nagyon kedvelem Miyano Mamoru vígjátéki szerepeit (az Ourant és a Steins Gate-et is végigröhögtem az alakítása miatt), de az ő szerepe (főleg eleinte) sajnos sokszor abból állt, hogy ok nélkül bunkón ordibált a lányokkal – nem megoldhatatlan, hogy egy hülyén ordítozó szereplő vicces legyen, de Koutarou esetében a rendező nem találta meg azt a pontot, amikor a karakter még vicces, és nem pedig már irritáló (bár meg kell hagyni, hogy voltak olyan jelenetei, ahol kiderült, hogy tud normális is lenni, ha akar). A másik gyenge pont a CG volt: a koncerteken a hagyományos 2D-s animáció helyett a karakterek ábrázolására használt CG eleinte meglehetősen gyenge volt – nem sok zenés animét láttam, de arra emlékszem, hogy a Macross Frontierben például nagyon ügyeltek arra, hogy a koncertek jól nézzenek ki (és az jó 10 évvel a Zombieland Saga előtt volt). Értem én, hogy valahol spórolni kell, de miért pont azokon a jeleneteken muszáj, amivel a legjobban meg lehetne fogni a jó animációt fontosnak tartó nézőket?
A második szezon egy erőteljes váltással indul (mintha a készítők úgy érezték volna, hogy a meglévő formulát már nem tudnák további 12 részén át úgy továbbvinni, hogy az ne menjen a minőség rovására), és így a koncertekre való készülés helyett újra a különféle egyéb tevékenységekre kerül a hangsúly. Ebben a szezonban a háttértörténet is továbbhalad, többet megtudunk a lányok zombivá változtatásának körülményeiről. A folytatás nagy előnye, hogy némi jellemfejlődés után Koutarou is lenyugodott, valamint a CG-n is sikerült javítani.
Mindent összevetve a sorozatról alkotott benyomásom egyértelműen pozitív, valószínűleg a Zombieland Saga volt az általam az elmúlt hónapokban látott animék legjobbja.
SaiyaGin Blogja 