Fugou Keiji Balance Unlimited
A történet a tokiói rendőrség két nyomozójáról szól, akik a műfaj íratlan szabályai szerint nem is lehetnének egymástól különbözőbbek: Katou rendszeresen olyan beszédeket tart az Igazságról és a Köz Szolgálatáról amik egy shounen animében is elmennének, újdonsült társa, a rendőrségbe frissen belépő, abszurdan gazdag Kanbe viszont a nyomozásaik során felmerülő problémákat vagy a a futurisztikus kütyüivel oldja meg (a felszereltsége valahol James Bond és Batman között van), vagy pedig pénzzel (ha szükséges, bármit megvásárol, illetve bárkit megvesz/lefizet), vagy . Az első részekben egészen szórakoztató volt Kanbe khm, szokatlan megoldásait nézni, bár egy idő után kezdtem tartani attól, hogy a “mindent pénzzel oldok meg” poén unalmassá válhat. Szerencsére féltávnál az egy epizódban elmesélt esetek helyét átvette egy összefüggő történet (amelyből kiderül, hogy mi a fenét is keres Kanbe a rendőrségnél). Nem rossz sorozat, de sokszor kiszámítható (a rejtélyek megoldását segítő tippek gyakran elég feltűnőek). Szerintem egyszer nézhető cucc, de abból a jobbik fajta.
Kimetsu no Yaiba
A tizenéves Tanjirou családját a fiú távollétében megtámadja egy démon, és a népes famíliából egyedül az egyik húga, Nezuko marad életben, de ő is démonná változik. Hősünk elhatározza, hogy csatlakozik a démonölők különleges egységéhez abban a reményben, hogy így egyszer majd sikerül visszaváltoztatnia testvérét emberré. A kemény kiképzés után Tanjirou csatlakozik a démonölőkhöz, és bajtársakra is szert tesz a harcmániás, disznómaszkot hordó Inosuke és a gyáva, folyton pánikoló Zenitsu személyében. Velük együtt küzd meg a változatos képességekkel bíró démonokkal, akikből a sorozat folyamán egyre erősebbek jelennek meg.
Amikor elkezdtem a Kimetsu no Yaibát, akkor már tudtam, hogy a sorozat az elmúlt évek (egyik) legnagyobb szenzációja, így nagyok voltak az elvárásaim.
Ami azonnal feltűnt, az a gyönyörű animáció volt, a már régóta a nagyszerű külcsínről ismert ufotable stúdió ezúttal is kitett magáért, de az idő múlásával kezdett csökkenni a lelkesedésem. Láttam már jó néhány shounen animét, ismerem a műfaj jó pár kliséjét, és sajnos a Kimetsu no Yaiba elég sokat felvonultat közülük – ezzel önmagában még nem lenne bajom, tudom, mennyire hatásos tud lenni pl. egy olyan jelenet, amikor egy hős vesztésre, de eszébe jut egy hozzá közel álló személlyel kapcsolatos közös emlék, és ebből erőt merítve fordít a csata menetén – de ha ez a klisé jelentősen veszít a hatásából, ha 26 rész alatt három-négy alkalommal is elsütik.
Az eredetiség hiánya a karakterekre is kiterjed: Tanjirou egy az animék sok kedves és segítőkész főszereplői közül, Inosuke a shounenekben megszokott, folyton kihívásokat kereső “harcmániás őrült”, Zenitsu pedig…. Zenitsu folyamatosan fejhangon ordibál, szerencsétlenkedik, csak a fejében létező fantáziák miatt pánikol – ő a legirritálóbb animeszereplő, akit az elmúlt években láttam (és a sorozatot tárgyaló oldalak és fórumok alapján a Zenitsu iránti ellenszenvvel nem vagyok egyedül). Ezek a jelenetek elvileg vígjátéki elemnek voltak szánva, de nem tudom elképzelni, hogy Zenitsu szenvedését bárki is viccesnek találja. A viccesnek szánt jelenetek en bloc katasztrofálisak (különösen, amikor egy élet-halál harc közepébe hányják be őket, amivel teljesen tönkrevágják a hangulatot). Zenitsu mellett és Inosuke agyatlan harcmániája (ha olyan kedve van, a saját törött lábú bajtársát is megtámadja) is elég hamar idegesíteni kezdett. Nála tán még Kenpachi is fegyelmezettebb és visszafogottabb volt. De ha már Kenpachit emlegetem: a sorozat vége felé megismerhetjük a legerősebb démonölök csoportját – szinte biztos, hogy őket a Bleach kapitányaira hasonlító bandaként, azaz mint “kissé lökött, de a munkájukban mégis profi” harcosokat akarta bemutatni a mangaka, csak éppen elvetette a sulykot, és első látásra a többségük agresszív, az észérvekre nem hallgató full kretén alaknak tűnt.
Mindent összegezve a KnY szerintem egy nem túl jó anime, ami csak a kimagasló grafika miatt lett sikeres. Azt megértem, hogy azok a fiatalok, akiknek ez az első harcolós shounenanime az életében, a rajongóivá lettek, de a tapasztaltabb animések közül nem hiszem, hogy sokan tudnának kiemelkedő műként tekinteni rá.
Jujutsu Kaisen
Itadori Yuuji egy sportos középiskolás, aki nagyapja halála után eldönti, hogy megpróbálja minél több ember életét megmenteni, hogy ne fiatalon vagy magukra hagyatva haljanak meg, hanem “méltó módon”. Erre hamarosan lehetősége is nyílik, amikor a démonok és a démonok küzdelmének kellős közepébe kerül, és egy legendás erejű démon, Ryoumen Sukuna egyik ujjának lenyelése után maga is természetfeletti képességekre tesz szert. Yuuji bekerül a démonölők iskolájába, ahol meg kell tanulnia, hogyan használhatja újonnan szerzett erejét, és hogyan kontrollálja Sukunát, hogy az át ne vehesse az irányítást a teste felett.
Több helyről hallottam, hogy mennyire jó ez a sorozat, de szerintem csak egy standard shounen, standard nem túl okos, de segítőkész főszereplővel, a nála összeszedettebb barátjával és a standard kissé fura mesterükkel. A karakterek nem nagyon fogtak meg, a többségük semleges volt számomra, a maradék pedig ellenszenves. Gyakorlatilag ugyanazt tudom elmondani róla, amit a Kimetsu no Yaibáról is: átlagos történet, amit a kiemelkedően szép animációjú akciójelenetek visznek el a hátukon. Igazából egyetlen dolog volt csak, amit komolyabban értékeltem az egészben: a legtöbb általam látott olyan animében, ahol a főszereplő testében él egy másik (többnyire nem túl barátságos) szereplő, mindig lehet számítani arra, hogy ha a főszereplő vesztésre áll egy harcban, az illető kénytelen-kelletlen megsegíti őt, mivel a főhős halálával a másik is meghalna, itt viszont Sukunát nem zavarná, ha Yuuji meghalna, és emiatt nem is lehetett számítani arra hogy az utolsó pillanatban mindig kihúzza őt a bajból.
Shinchou Yuusha
Az istenek világában minden évben kisorsolnak egy-egy bolygót egymás között, amelyet az illető istennek egy általa megidézett hős segítségével meg kell mentenie. Ristarte egy fiatal és tapasztalatlan istennő, akinek a különböző nehézségi fokozatú világok közül egy magas nehézségű jutott. További szerencsétlenség, hogy az általa megidézett hős, Seiya, igen sajátos elképzelésekkel rendelkezik arról, hogy is kellene a munkáját végeznie: amikor belefut egy belefut egy-egy erős ellenségbe, ahelyett, hogy saját kitartásában és elszántságában bízva bátran nekiugrana, azonnal visszateleportál főhadiszállásukra, hogy addig edzhessen, amíg úgy nem érzi, hogy felkészült a küzdelemre, de még akkor se hajlandó úgy viselkedni, ahogyan az Ristarte szerint elvárható lenne: belefutnak a létező leggyengébb szörnybe? Seiya miszlikbe aprítja, majd utána hamuvá égeti a pokol tüzével – de egymás után többször is, hogy biztosra menjen. A rájuk leselkedő veszélyek megismerése során Ristarte lassan rájön, hogy hőse furcsaságára valójában nem balszerencseként, hanem szerencseként kell tekintenie.
A Shinchou Yuusha egy isekai-paródia, ami kezdetben mindenből viccet csinál, de a fő hangsúly azért Seiya üldözési mániáján van – ezt tartom a sorozat leginkább szubjektív részének: engem elég sokáig elszórakoztatott a dolog, de el tudom képzelni, hogy vannak, akik hamarabb ráunnak az egészre. Az utolsó két részben aztán jött egy elég erős hangulatváltás, amit a magam részéről feleslegesnek éreztem (bár tény, hogy utólag visszagondolva voltak erre irányuló utalások, nem is beszélve arról, hogy ha az író tovább akarta vinni a történetet, akkor muszáj volt kitalálnia hozzá egy háttérsztorit).
Szerintem érdemes egy próbát tenni a sorozattal, és lesz, akinek tetszik, és lesz akinek kevésbé.
Kobayashi-san Chi no Maid Dragon 2
…avagy a lökött (házi)sárkányok visszatértek. Az első részeket egy új szereplő, Ilulu érkezése kavarja fel, később pedig új dolgokat tudhatunk meg Tohru és Elma múltjáról.
Alapvetően tetszett, bár néhány jelenetből szerintem többet is ki lehetett volna hozni. Kobayashi továbbra is ügyesen megold minden problémát, a Tohru múltjáról szóló részek is tetszettek, viszont Shouta és Lucoa “kapcsolata” továbbra is taszító, Ilulu karakterdizájnját pedig nem tudom, hogyan gondolhatták komolyan…
(Az eredeti sorozatról itt írtam.)
SaiyaGin Blogja 