A Full Metal Panic volt az első mechás sorozat, amivel találkoztam, immár több, mint 5 éve. Az izgalmak mellett a poénokat és a legtöbb szereplőt is komáltam. A Fumoffut dettó. Egy évvel később a Second Raid az egyik első anime volt, aminek a részeit hétről-hétre vártam. Nem olyan régen pedig úgy éreztem, eljött az ideje, hogy újra megnézzem.
A Second Raid története pár héttel az első sorozat vége után kezdődik: egy polgárháborútól sújtott, elmaradott országban Sousuke, Melissa és Kurz egy olyan fejlettségű fegyverrel kerül szembe, amilyennel elvileg az ellenséges hadsereg nem rendelkezhetne. Az események kielemzése után nyilvánvalóvá válik: itt biza egy, a Mithrillel azonos szinten lévő szervezet mozgatja a szálakat a háttérben!
Sousukéék hamarosan szemtől szemben is megismerik az új ellenség egyes tagjait és ezzel együtt arra is rájönnek, hogy a mechapilótai pályafutását az első sorozat végén oly’ dramatikusan befejező Gauron nem az egyetlen volt, aki képes könnyedén irányítani a Lambda Meghajtót. Az egészet tetézi, hogy Sousuke még mindig nem képes akarata szerint kezelni a technológiát, amely azon kívül, hogy megnehezíti a küldetéseit, egyre inkább gyűlöletet ébreszt benne az Arbalest iránt, és az egyszerre több fronton végzett munka miatt amúgy sem tökéletes lelkiállapotára sincs jó hatással a helyzet.
Az új sorozathoz új szereplők is dukálnak: végre megismerhetjük a Mithril fejeseit és velük együtt a szervezetről és annak belső helyzetéről is többet megtudunk. De az alacsonyabb rangú, a ténylegesen harcoló tagok között is megjelennek új, fontos szerepet kapó tagok: egy másik ügynök, akinek Kaname megfigyelése és megvédése a feladata (és Sousukével való kapcsolata nem a legjobb), valamint a Gauronék által megölt McAllen (Uruz 1) helyébe lépő új tiszt, Belfangan Clouseau (akinek a beilleszkedése szintén konfliktusok forrása).
Az ellenfelek: az ismeretlen mesterük parancsait követő tizenéves ikerlányok: Yu Fan, a jól képzett mechapilóta és a közelharcban halálos Yue Lan. Megbízójuk, Gates (nem vicc, tényleg így hívják!) hamar a kedvenc negatív animeszereplőim közé került. Teljesen, totálisan, kezelhetetlenül elmebeteg, folyamatos hülyeségbesszélésével összekötött agresszivitása számomra a sorozat legjobb poénját szolgáltató karakterévé tette. Ökörködése mellett azonban – Gauronhoz hasonlóan – ő is mesterien kezeli a Lambda Drivert…
A Second Raid grafikája gyönyörű, és az egész sorozaton érződik, hogy milyen nagy gonddal készítették, különösen igaz ez a második, lassabb lélegzetvételű felére: az aprólékos, kidolgozott jelenetekre, amelyek szavak nélkül is teljes érthetően adják át a szereplők érzéseit. (Hja, akkoriban a Kyoto Animation még nem volt a trollkodás szinonimája…)
A háttérzenék szintén nagyszerűen illenek az éppen esedékes hangulathoz, az akciójelenetekben kellően pörgősek, az egyes szereplők lehangoltságát érzékeltető jeleneteknél pedig sokat hozzátesz a hangulatábrázoláshoz. (Meg kell azonban jegyeznem, hogy némelyek khm, meglehetősen emlékeztetnek a zeneszerző korábbi munkáira, konkrétan az a szám, ami az első rész végén, a Tuatha de Danaan vízből való kiemelkedésénél szólt, szinte teljesen Gundam SEED Destiny egyik háttérzenéjének, az Archangel témájának a kopipasztája.)
Viszont a fentebb említett lassúság egy idő után már szükségtelen méreteket öltött, a hangulatábrázolás pedig feleslegesen szájbarágóssá vált: mi szükség van arra, hogy a ismét 9-12. részekből ennyi időt áldozzanak Sousuke lelkiállapotának bemutatására, ha egyszer már a 7. epizód legnagyobb része erre ment el? Az egész végül azt eredményezte, hogy az utolsó másfél részbe megpróbáltak túl sok dolgot belepréselni, de ez csak úgy sikerült, hogy az utolsó, 13. rész 30 perces lett a megszokott 23-24 helyett.
Illetve… Tulajdonképpen nem is az volt az utolsó rész, mert később kijött egy OVA is a sorozathoz, amely a Fumoffu hangulatához visszatérve mutatta be Tessa és ütődött excentrikus alárendeltjeinek egy “átlagos” pihenőnapját a jó öreg földönfetrengve röhögős stílusban.
9/10
SaiyaGin Blogja 
Na, ez az egyik sorozat, amit képtelen voltam végignézni (mármint az első évadot). Annyira idegesített a legtöbb karakter (főleg Kaname), hogy inkább hagytam…
Azért a Fumoffut talán megnézem majd egyszer, annyira mondják, hogy az vicces :D.
Ki vagy te? Nem ismerlek! ( 😀 )
A viccet félretéve, Kaname néha nekem is az idegeimre ment, a TSR végére tartósan elegem lett a tsunderékből. (Lehet hörögni, tsundere-rajongók. :P)
A Fumoffu tényleg vicces, egy csomó részen még sokadjára is tudok röhögni, de ha nagyon nem kedveled Kanamét, akkor lehet, hogy nem fog bejönni. Azért azt ajánlom, tegyél vele egy próbát.
Én arra tippelnék, hogy a manga megteremtője túl szabados tempóban írja a történetet és így csökkent az anime-alakba bújtatható mennyiség súlya.
A legfélbevágottabb karakterfejlődések egyike zajlott le a szemem előtt, amikor japánul végignéztem a Második Kört. Az anime, mint műfaj már nem képes maximálni a karakterek össztettségét, ellenben rengeteg ún. nyalókát ad a néző szájába, hogy úgy érezze: sokrétű figurák kiforrott egyénisége masírozik mindenhová.
Ami Sousuke-t illeti, bamba és hihetetlenül ostoba katona. A legértelmesebb énjét eddig Gauron hozta ki belőle. Kaname pedig csak az iskolán kívül, nyugodt, békés környezetben képes értelmes, érző embernek mutatni magát. Megérdemlik egymást. Tessa pedig… egy inci-finci hangon nyivákoló parancsokparódia, aki lépten nyomon visszaél vele, hogy géniusz: Sousuke dezertálása volt az egyetlen periódus, amikor képes volt felnőtt vezető módjára viselkedni. Melissa, Kurtz és McAllen pedig tipikus katonák, érzelmi mélységek nélkül. Lehet, hogy az Amalgam-nak kellene szurkolnunk? Mindenképpen.