ZegaPain

Kamina Ayato egy többé-kevésbé átlagos középiskolás életét éli, az iskolai kötelességek letudásán kívül leginkább hobbijának hódolva. Ennek a nyugodt, eseménytelen életnek azonban a véget ér, amikor Ayato előtt felbukkan egy Titokzatos Nő, aki azt állítja, hogy Ayatóért jött, mivel szüksége, szükségük van rá. A fiú hamarosan egy mechában találja magát, amit valamiért elsőre is nagyszerűen képes irányítani, ám még fel sem ocsúdhat a vele történtekből, amikor a csaj közli vele, hogy az élete, amiben addig élt, nem a valóság: a város, amelyben lakik, egy elzárt, mesterségesen fenntartott burokban létezik csak és ebben a burokban az élet gyökeresen más, mint a világ többi részén.

Hoppá, most látom csak, hogy az előző bekezdésben a RahXephon kezdetét írtam le. Na nem baj, helyettesítsétek be a Kamina Ayato nevet a Sogoru Kyo névvel és megkapjátok a ZegaPain bevezetését.

Ahogyan Kyo túlesik az első csatáin és ahogyan egyre többször teleportál a “másik” Földre, egyre nyilvánvalóbbá válik számára, hogy mivel nem létezhet egyszerre egy elpusztult, ellenséges gépek bázisai által uralt világ és az ő városa, Maihama közül valamelyiknek virtuálisnak kell lennie. Természetesen ostobaság lenne azt feltételeznie, hogy a saját világa, amelyben felnőtt, csak egy virtuális valóság – ez azt is jelentené, hogy Kyo maga is csak virtuálisan létezne -, de a másik világ is minden szempontból valódinak tűnik. Hogyan dönthetné el, hogy melyik a valódi és melyik a virtuális? Milyen hozzáállással viseltessen a hamis és az igazi világ iránt?

Ezek a kérdések kötik le Kyo figyelmét, miközben megpróbál beilleszkedni új ismerősei közé, a Celebram(/Celebrum/Celeblum) nevű szervezetbe, amely szervezetnek a tulajdona a ZegaPain, az a mecha, amelyben Kyo a titokzatos szépség, Misaki Shizuno asszisztálásával harcol. Élete így kettéválik: miközben szabadidejét vagy gyerekkori barátnőjével, Kaminagi Ryokóval tölti, vagy új tagokat próbál beszervezni az iskolai úszóklubba, aminek ő az elnöke (és eleinte egyetlen tagja), időnként titkos küldetéseket hajt végre a ZegaPainnel annak anyahajója, az Oceanus irányítása alatt.

Kyo és Shizuno

A ZegaPain az Evangelion-féle filozofálós mecha-sorozatok közé tartozik, amelyben a harcok kisebb szerepet játszanak a szereplők  véleményeinél, érzéseinél, az emberi lét egy-egy aspektusának kérdését feszegető gondolataiknál, így a szereplők kidolgozottsága, jellemének életszerűsége (már amennyire ez egy ilyen, valóságtól elrugaszkodott sorozatnál lehetséges) még a szokásosnál is fontosabb. A főszereplő és még 2-3 karakter esetében ki is tett magáért a Sunrise stúdiója (bár Kyo meggondolatlansága időnként kissé irritáló, de még bőven a tűréshatáromon belül volt), A mellékszereplők esetében már nem olyan rózsás a helyzet,  pl. egyikük az első 20 részben 1-2 mondatot ha kapott epizódonként, de az utolsó részekben megpróbáltak belőle is kidolgozott karaktert faragni. Érdemes lett volna hamarabb elkezdeni a próbálkozást, akkor talán komolyan tudtam volna venni. (És-sel nem kezdünk mondatot, tudom, meglettem volna a Stellar Loussier szófukarabb változatának tűnő gonoszcsaj nélkül is, meg annak is örültem volna, ha a diákelnök nem úgy néz ki, mintha Ishida Uryuu klónja volna.)

A történet maga jól kidolgozott, és egy idő után kellően izgalmas is (bár az eredetiség továbbra sem az erős oldala,  amit az is mutat, hogy féltávnál a RahXephon és a Mátrix után Neon Genesis Evangelionból is, khm, használtak fel ötletet) és az anime végére összeáll az is, hogy miért is olyanok a világok, amilyenek. A mechaharcok eleinte sajnos elég gyengére sikeredtek, nemcsak a CGI-mechák mozgását éreztem darabosnak, de nem is voltak valami izgalmasak. A sorozat második felére szerencsére  javult a helyzet A szerelmi szál, ami szintén elég jelentős szerepet kapott, viszont nem volt híján a meglepetéseknek, ezt mindenképpen a sorozat számlájára kell írnom.

Összességében nem állíthatom, hogy a ZegaPain rossz sorozat lenne, nem egy klasszikus, de megvannak a jó oldalai.

6/10