A március utolsó napjaiban véget ért sorozatok közül viszonylag sokat néztem és fejeztem is be, a legtöbbről most csak röviden írnék, de kettőről majd lesz külön bejegyzés is.
Toaru Hikuushi e no Koiuta: fantasyvilágban játszódik, egy felfedezőút során háborúba keveredő vadászpilóta-kadettokról szól. Elég jól indult, de sajnos nem fektettek elég időt a sorozat világának bemutatására, hanem ehelyett inkább a szerelmi szál lett hangsúlyos, ez azonban egy idő után egyre erőltetettebbé vált. 6/10
Samurai Flamenco: Masayoshi gyerekkorában túl sok szuperhősökről szóló sorozatot és filmet nézett, és elhatározta, hogy ő maga is szuperhőssé válik. Varrt is magának egy szuperhős-gúnyát, felvette a Samurai Flamenco álnevet, és nekilátott, hogy rendet tegyen bajkeverő/törvényt nem tisztelő állampolgárok között. Sajnos Masayoshinak nincs semmiféle szupereje, és a szuperhős-ruhája sincs tele mindenféle ütős kütyükkel, így a terve elsőre kivitelezhetetlennek tűnik. Egy esti “őrjárata” során megismerkedik egy fiatal rendőrrel, és az ő segítségével Masayoshi végre valóban elkezdheti megvalósítani az álmát, és a lakosokat segítő Samurai Flamenco megindul a híressé válás útján…
A sorozat eleinte kifejezetten érdekes volt, és részről-részre egyre jobb lett, de aztán bejött egy olyan műfajváltás, ami elég sok nézőnek – nekem is – megfeküdte a gyomrát. Néhány rész múlva újabb műfajváltás következett, aztán hamarosan még egy… Ha mást nem is, azt kétségtelenül elérték az alkotók, hogy a Samurai Flamenco az utolsó részekre teljesen kiszámíthatatlanná váljon, és a néző azzal az érzéssel üljön le egy-egy epizód elé, hogy fogalma sincs, mi fog történni (az utolsó rész pedig tett azért, hogy aki látta, az egy darabig nem felejtse el ezt az animét). Sajnos ez a kiszámíthatatlanság nem minden esetben jó ötlet. äđĐł$ß#&@/10
Gin no Saji: hozta az előző sorozat színvonalát.
Kuroko S2: a népszerű kosárlabdázós anime első szezonjával januárban ismerkedtem meg, és hamar összebarátkoztunk, így nem volt kérdés, hogy megnézem-e az akkor már javában futó folytatást. Ez is nagyon bejött, bár volt néhány dolog, amitől nem voltam annyira elragadtatva (pl. ahogy halad a történet, egyre jobban távolodunk a realizmustól, egyes meccseket nagyon elnyújtanak – 40 perces meccsek 5-6 részen át is eltarthatnak – vagy az egyik mellékszereplő érzésem szerint túlzásba vitt műsorideje).
Kill la Kill, avagy mégiscsak a ruha teszi az embert? A Gurren-Lagann alkotóinak új sorozata, amelyben Ryuuko, egy vagány és erős lány a viselőinek különleges képességeket adó ruhákról ismert Honnouji Akadémián keresi apja gyilkosát, és száll szembe az iskolát vaskézzel uraló diákelnökkel, Satsukival, talán az elmúlt fél év legnagyobb hype-ot kapó animéje volt. Ha máshogy is, de legalább annyira elborult volt, mint az, és élvezetességben sem mondott kudarcot.
Hiába volt azonban akciódús és izgalmas, egy idő után mégis egyre repetitívebbnek éreztem. A szereplők sem olyan emlékezetesek, mint Kamina, Simon, Yoko, Nia, Kittan, vagy akár Viral: a főszereplő Ryuuko eleinte jó volt, de agresszív-vagány stílusa csak-ideig óráig volt érdekes, a társai pedig egy idő után leginkább már csak agyonismételt poénok nyomatására szolgáltak – a sorozat második felére azon kaptam magam, hogy Satsukit és társait már sokkal érdekesebb karaktereknek tartom, mint Ryuuko csapatát. 7/10
Gundam Build Fighters: „Gundam is egy kicsit, meg nem is”. Az elmúlt fél év legkellemesebb meglepetését egyértelműen ez a sorozat okozta számomra: a korábbi Gundamekhez képest gyökeres változást hozott, teljesen másról szólt, mint azok, és a hangulata is eltérő, de nagyon szórakoztató volt. Fogok róla hosszabban is írni.
Buddy Complex: „Gundam is egy kicsit, meg nem is”#2. A Sunrise ezen mechás sorozatában a főszereplő titokzatos körülmények között a jövőbe kerül, és egy háború közepén találva magát – mily meglepő! – egy mechapilótává válik, és közben megpróbál fényt deríteni időutazása körülményeire is.
A Buddy Complex nézésekor sokszor olyan érzésem volt , mintha a stábnak lett volna egy előre megírt listája arról, hogy a stúdió korábbi sorozatainak toposzai/kliséi közül melyikeket akarják felhasználni. Bár a sorozat gerincét adó időutazás és a mechákat egyedibbé tevő Buddy-rendszer érdekesebbé tette az animét, de maga az alapszituáció (egy mechaprototípust birtokló kis csapat a hagyományosabb technológiával rendelkező, de masszív túlerőben lévő ellenséggel harcol) nem egy helyről ismerős, a két főszereplő duója pedig nagyon emlékeztetett a közvetlenül a BC kezdete előtt véget érő Valvrave főszereplő-kettősére (és akkor a lakatlan szigetes részt még nem is említettem!). Az eredetiség viszonylagos hiányának azonban megvan a maga előnye is: egy ilyen, jól bevált alapokra építkező sorozattal nehéz nagyot bukni, és a Buddy Complexből ennek következtében egy ha nem is túl emlékezetes, de egyáltalán nem rossz, egyértelműen nézhető anime lett. Mechahívőknek ajánlott. 6/10
Ui.: a történet nem ért véget,már bejelentették a folytatást.
Uchuu Kyoudai: az űrkutatás-rajongó testvérek története az egyik legérdekesebb (és legjobb) anime volt, amit az elmúlt két évben láttam, úgyhogy ez is megérdemel egy önálló bejegyzést. Addig is ajánlom mindenkinek!
Magi S2: csoda történt! A Magi aktuális szériája végre főleg a címszereplő Magiról szólt, nem pedig Alibabáról, más harcosokról, vagy a szomszéd Pistiről! Ezzel együtt az angst-szint is óriásit csökkent, és ennek hatására ez a sorozat határozottan élvezetesebb volt az előzőnél. 7,5/10
SaiyaGin Blogja 