“Hős vagyok! …talán.”
A távoli jövőben: az emberiség elkezdte az űr meghódítását és benépesítését, de egy ellenséges idegen faj, a Wulgaruk hadserege megálljt parancsolt a terjeszkedésnek. Történetünk kezdetén az emberiség vesztésre áll, a háború kimenetelét génmódosított gyerekek szuperkatonává képzésével próbálják megfordítani. A sorozat főszereplői, Izuru, Asagi, Kei, Tamaki és Suruga fiatal mechapilóták egy csapata, akik, bár egyenként mind tehetségesek, de katasztrofális csapatmunkájuk miatt katonai akadémiájukon mégis nevetség tárgyai. Egy nap azonban a folyamatosan vesztésre álló hadsereg arra kényszerül, hogy Izuruékat ültesse be a legújabb mecha-prototípusokba, hogy bevetésükkel legalább egy kis időt nyerjenek, és a fiatalok meglepően jól szerepelnek első csatájukban. A hadsereg pr-osai és a média máris az emberiség új reménysugaraként hirdeti Izuru szedett-vedett kis csapatát…
Innentől kezdve a csapat különböző küldetéseken vesz részt, amelyek során meg kell szokniuk a régebbieknél sokkal hatékonyabb, ám jóval nehezen kezelhetőbb mecháikat, teljesíteniük kell egyes nem túl kompetens feletteseik átgondolatlan ötleteit, és dolgozniuk kell a csapatmunkájukon – miközben minden küldetés során az életükért kell küzdeniük.
A sorozat első fele sokkal könnyedebb volt, mint a hasonló témájú animék, viszonylag kevés volt a depizés és elég sok volt a poén, sőt, a karakterek időnként még SD-arcot is vágtak. A Majestic Prince első fele élvezhető volt – mind a szereplők, mind a csaták szórakoztatóak voltak – még ha egyes epizódok gyengébbek is voltak.
A 13. részben aztán beindult a sorozat (ekkorra a történet már túl volt egy csavaron), egy új szereplő megjelenésével (és az ő titkával) a sztori tovább bonyolódott, a hangulat komolyabbá vált, és kiderült, hogy sok más animével ellentétben a Majestic Prince alkotói a sorozat költségvetésének nagyját nem az első, hanem a későbbi részekre fordította: a csaták animációja egészen elképesztővé vált. A Majestic Pince bejelentette igényét az Év Mechás Animéje címre. (Mondjuk olyan riválisok mellett, mint a Gargantia és a Valvrave, ez nem volt nehéz.) A féltávnál megszerzett lendület kitartott az utolsó részig, és a sorozat számomra az év egyik legnagyobb kellemes meglepetésévé vált. (A poénok sem maradtak el, bár a számuk észrevehetően csökkent. Azért így sem maradtunk humor nélkül, és ami szintén fontos: a gegek egyszer sem érződtek erőltetettnek, csak akkor dobtak be egyet-egyet, amikor azok tényleg illettek az aktuális hangulathoz.)
De egy jó animéhez persze nem elég a jó animáció, kellenek hozzá a jó karakterek is. Ezeket is megkaptuk. A katonai akadémiára való belépésükkor emléktörlésen átesett, és így új identitást kereső fiatal pilóták valamilyen módon mind emlékezetessé váltak: a szabadidejében folyton mangát olvasó és rajzoló Izuru, aki az olvasmányai hatására Hőssé akar válni, a folyton a szerelmet kereső (és nem találó) Tamaki, az ehetetlenül édes süteményeket sütő, a nézők között számos rajongót szerzett kuudere Kei, és Asagi, a csapat egyetlen komoly tagja. (Ja, és ott van még Suruga is). Az öt pilótánk mellett a mellékszereplők között is számos rokonszenves karakter volt (Izuruék anyahajója személyzetének több tagja valamint három másik pilóta).. Kevés olyan animét láttam az utóbbi időben, amelyik ilyen szerethető szereplőgárdát hozott össze. Közülük természetesen Izuru fejlődésén volt a hangsúly, de a sorozat vége felé Asagi is nagyobb szerepet kapott, és Keinek meg Tamakinak is megvolt a maga pillanata (szegény Suruga viszont eléggé háttérbe szorult).
Azt is értékeltem még a cuccban, hogy több, animés (és filmes) klisét/toposzt elhagytak vagy kifordítottak: az inkompetens, tehetségtelensége miatt rendszeresen nagy vérveszteségeket és vereségeket elszenvedő parancsnokot leváltják, a tehetséges helyettesét viszont előléptetik;, a bevetés előtt a barátnője fényképét mutogató katona nem hal meg (hanem…); valamint az utolsó részben az egész életében kihívást, méltó ellenfelet kereső negatív szereplő nem esik pánikba, amikor vesztésre áll, és nem kezd el torkaszadtából kiáltozni, hogy “Ez nem történhet meg velem, Főgonosz-samával!!”, hanem csak annyit jegyez meg magában, hogy “Szóval ilyen érzés a félelem? Hmm, egész érdekes!”.
A sorozat végével is meg vagyok elégedve (az utolsó pár perc ugyan némileg emlékeztetett egy másik mechás sorozat végkimenetelére, de mivel épp azzal voltam elfoglalva, hogy a grafika minősége miatt a padlóra esett államat valahogy visszategyem a helyére, annyira nem háborított fel a dolog). Ami a történet lezárását illeti: sikerült összehozni egy olyan véget, ami valószínűsíti ugyan a folytatást (amennyiben a stúdió vezetői úgy döntenek, hogy megérné folytatást készíteni), de akkor is megállja a helyét, ha esetleg mégse lenne Majestic Prince 2.
Ha a sorozat első fele is olyan minőségű lett volna, mint a második, akkor szerintem a Majestic Prince a mecha műfaj legendái közé kerülhetett volna, de így “csak” egy jó sorozat lett belőle.
8/10
SaiyaGin Blogja 