Odd Taxi, 86

Odd Taxi
Történetünk a modern Tokióban játszódik, antropomorf állatokkal. Főszereplőnk Odokawa, egy magányos, középkorú rozmár, aki taxisofőrként dolgozik, és munkája során újabb és újabb fura figurákkal ismerkedik meg. E karakterekkel az Odd Taxi a modern társadalom egy csomó nyavalyáját mutatja be, a magánytól a játékfüggőségen át a szórakoztatóipar sötét oldaláig. Utasai különféle eseményekbe rángatják bele Odokawát, aki akaratlanul is bűnügyek külső szemlélőjévé válik Miközben igyekszik kimaradni a bajból idővel rájön, ahhoz, hogy ép bőrrel megússza a kalandjait, kénytelen magához ragadni a dolgokat irányítását. Ebben jó megfigyelőképessége és gyorsan vágó esze segíti.
Az első résznél kicsit még furcsa volt az antropomorf állatok szereplésével előadott krimi, de hamar magával ragadott a karaktergárda és a történet. Az elsőre nehezen komolyan vehető külső egy nagyon jó krimit takar, a szereplők különféle szálainak összeszövése szépen sikerült. Két kisebb dolog zavart csak: a kelleténél többször játszottak jelentős szerepet véletlen történések, és a játékfüggő szereplőt bemutató részt kicsit túlnyújtottnak éreztem.

Számomra 2021 egyik legjobb animéje volt, ajánlom mindenkinek.

86

San Magnolia köztársaságát megtámadja a vele szomszédos Giad Birodalom, és a köztársaság súlyos veszteségeket szenved. A helyzet talán még rosszabb lesz, amikor a giadi mechákba épített mesterséges intelligencia átveszi a hatalmat a birodalom felett (velük még tárgyalni sem lehet). a san magnoliai vezetés kétségbeesésében egy embertelen lépésre szánja el magát a: azoktól az állampolgáraiktól, akiknek nem fehér haja és kék szeme van, megvonják az emberi jogaikat, és őket küldik a frontvonalra, a hivatalosan 85 körzetből álló San Magnolia 86. körzetébe. A 86-nak nevezett katonákat a fővárosból irányítják fehér hajú parancsnokaik, a rendszert átható rasszizmus következtében a tisztek és alárendeltjeik többnyire gyűlölik egymást. Két főszereplőnk egyike Vladilena, egy jóindulatú, naiv fiatal lány, aki frissen végzett a katonai akadémián (a legjobb diákok között, őrnagyi rangot elérve), és eltökélt célja, hogy jó viszonyt alakítson ki az alá beosztott 86-os egységgel. Az egyik legjobb osztag élére kerül – hogy miért? Az osztag tagjai mesterei annak, hogy mentálisan tönkretegyék a felettesüket, és így kimondottan hírhedtnek számítanak a főváros tisztjei között. Másik főszereplőnk Shinei, a Vladilenára bízott osztag legjobb pilótája és főhadnagya, egy hallgatag, titokzatos katona.

Vladilena mindent megtesz azért, hogy alárendeltjei túléljék a kegyetlen csatákat, de a csapat a lány minden igyekezete ellenére is egyre csak fogy… A sorozat eddig megjelent két szezonja alatt az ő harcaikat követhetjük nyomon, a háború folyamán egyre jobban megismerhetjük a csapattagokat – és ők is egymást. Az alapötlet jó volt, de az első szezon alatt sokszor azt gondoltam, hogy a rasszizmust érzékeltető jelenetből kevesebb is elég lett volt (ugyanaz volt a helyzet, mint a Tsuki to Laika to Nosferatunál, a folyamatos “bele az arcodba” típusú jelenetek túl szájbarágósak voltak). Még egy dolog volt, ami eleinte lecsökkentette a lelkesedésemet, mégpedig a szereplők folyamatos hullása (“miért érdekeljenek a szereplők, ha a többségük pár rész alatt úgyis meghal?”), ami azt eredményezte, hogy valószínűleg sikerült megdöntenem az animenézési negatív rekordomat azzal, hogy a 23 részes sorozattal másfél hónap alatt végeztem.

Miután kialakult a stabil szereplőgárda, én is lelkesebbé váltam, a lelkesedésem majdnem végig kitartott, bár a második szezonnak voltak olyan részei, ahol idővel elkezdtem időhúzást érezni (és a loli nélkül is meglettem volna), ha egy kicsit feszesebbre veszik a tempót, szerintem eggyel kevesebb részből is ki lehetett volna hozni a második szezont. Amit még kissé furcsának találtam, az az volt, hogy amíg az első szezonban a szereplők félelem nélkül kezelték a harcokat, és egy öngyilkosnak tűnő küldetésbe is egykedvűen vágtak bele, a második szezonban, amikor a sorsuk egy jelentős fordulat után valamelyest jobbra fordul, a sorozat sokkal több időt szánt a lelki szenvedésükre. Szerencsére a lelki szenvedésnél nagyobb hangsúlyt kapott a lelki fejlődés, az utolsó részre egyesek szinte alig emlékeztettek a sorozat eleji énjükre. Az is mindenképp megemlítendő, hogy utolsó jelenet nagyon hatásos volt, méltó lezárása a szezonnak.

Összefoglalva: jó animáció, és jó ötletek (az intézményesített rasszizmus hülyesége, a háborún kívül mást nem ismerő gyerekkatonák jövője), de néha a kevesebb talán több lett volna. Ha lesz folytatás, nézni fogom.

Angolmois: Genkou Kassenki

Rájöttem, hogy annak idején nem írtam erről a sorozatról, pedig számomra 2018 legjobbja volt…

Tenkuu no Escaflowne, Violet Evergarden

Tenkuu no Escaflowne

Az Escaflowne a ’90-es évek egyik nagy, klasszikusként emlegetett fantasy-animéje, már évek óta terveztem, hogy egyszer meg kellene nézni, de végül csak nemrég kerítettem rá sort.

Hitomi egy jóstehetséggel rendelkező iskoláslány, akinek egy nap egy sárkánnyal viaskodó fiatal harcos látomása jelenik meg – és miután a látomás valósággá válik, a lány átkerül Gaeába, a világba, ahonnan a sárkány és az azzal harcoló Van érkeztek. Van Fanelia országának fiatal uralkodója, aki épp megkoronázására készül. A ceremóniát azonban megzavarja egy ellenséges támadás és Van hiába aktiválja a Fanelia királyai által használt (és a sorozat címét adó) Escaflowne névű óriásrobotját, nem tudja megakadályozni, hogy a Zaibach Birodalom hadserege elpusztítsa fővárosát. Innentől kezdve ő és Hitomi együtt menekülnek az ellenséges katonák elől, útjuk során újabb és újabb országokba eljutva, ahol hol barátokat szereznek, hol pedig ellenségekbe botlanak és közben megismerik Gaea múltjának titkait és rájönnek arra, mi Zaibach uralkodójának végső célja a hódításaival.

Kiseijuu

Az emberiséget intelligens parazita élőlények támadják meg, melyek emberek agyába próbálnak meg beköltözni, hogy átvegyék az illető felett a hatalmat (akik megőrzik emberi alakjukat, de bármikor képesek csápos szörnyekké változni). Az emberekbe beköltözött paraziták ezután más emberek megevésével tartják fenn magukat, de az emberiség nem tud róluk (a paraziták áldozataivá vált emberek a hírekben csak mint titokzatos gyilkosságok áldozatai jelennek meg). A főszereplő Shinichibe is megpróbál beköltözni egy parazita, de Shinichi meg tudja akadályozni, hogy a támadó az agyába jusson, így a kis lény a fiú jobb kezében telepszik meg, és egy idő után Shinichi elnevezi őt Miginek (a migi szó magyarul “jobb”-at jelent). Shinichinek ezután el kell érnie, hogy ismerőseinek ne tűnjön fel a dolog (szerencséjére ez nem nehéz, mert Migi képes normális kéznek álcázni magát), és mivel a paraziták képesek megérezni egymás közelségét, egyre több másik parazitával találkoznak, akik általában ellenségesen viszonyulnak hozzájuk, és akiket le kell győzniük, hogy életben maradhassanak.

De Shinichinek  nem csak a saját túléléséért folytatott küzdelmét, az ezzel járó rendszeres életveszélyt, és a saját emberségének esetleges elvesztéséhez kapcsolódó kételyeit kell  lelkileg feldolgoznia, hanem idővel azt is, hogy a hozzá közel állók is veszélybe kerülnek, és a tragédia nem mindig elkerülhető. Lelkitusája a Kiseijuu fontosabb alkotóelemei közé tartozik, az átéltek hatására a fiú  személyisége folyamatosan változik, a történet végére Shinichi már nem az az ember, akit az első részben megismertünk, vagy akit a sorozat közepén látunk. Társához hasonlóan Migi is hosszú utat jár be, ő sem marad az a szívtelen és csak a saját érdekeit figyelő lény, ami a Shinichibe való beköltözéskor volt. Sajnos azért nem minden karakter kapott ennyi figyelmet: a négy fontosabb női szereplő közül csak kettő volt igazán jellemes (kár, hogy ők nem kaptak túl nagy szerepet), míg a harmadik leginkább azzal vált hírhedtté a nézők között, hogy a sorozat első felét többnyire ugyanannak a mondatnak az ismételgetésével töltötte (“Te tényleg Izumi Shinichi-kun vagy?”), a negyedik pedig alighanem méltó lenne a Darwin-díjra. Ide tartozik még az is, hogy a szerelmi szál ritka gyengére sikeredett, az alkotóknak abszolút nem sikerült érzékeltetniük azt, hogy Shinichi és szíve hölgye tulajdonképpen miért is vonzódnak egymáshoz, miért is illenének össze (ellentétben pl. a pár bejegyzéssel korábban tárgyalt Gundam Build Fighters-szel).

A történet szinte végig izgalmas, ez az anime azok közé a sorozatok közé tartozik, amelyeknek sikerül annyira felkeltenie a néző érdeklődését, hogy egyszerre 4-5 részt, vagy még többet akarjon látni (még én is így voltam vele, pedig ez nálam elég ritka). Sajnos azonban pont az utolsó részeknél esett egy kicsit a színvonal, ami némileg azért csökkenti ennek az amúgy nagyon jó sorozatnak az értékét. De hogy valami pozitívval zárjam a mondókámat: a harcjelenetek minősége viszont az idő múlásával egyre javult: míg eleinte többnyire abból álltak, hogy az ellenségek egymás csapkodták a csápjaikkal, ahogy Shinichi és Migi egyre tapasztaltabbak lettek, a küzdelmek egyre kreatívabbá és ötletesebbé váltak.

7,5/10

Juuni Kokuki

Youko – vörös haját leszámítva – egy átlagos középiskolás. Egy átlagos iskolába jár, és átlagos osztályfelelősként megpróbál eleget tenni a körülötte lévők elvárásainak. Egy nap azonban egy ismeretlen férfi felbukkanásával mindez véget ér: Keiki úrnőjének nevezi a lányt, és azt állítja, Youkóért jött, hogy elvihesse őt oda, ahova a lány valóban tartozik. Mielőtt azonban mindent elmagyarázhatna, szörnyek támadnak az iskolára, és Youko két osztálytársával együtt egy másik világba teleportálódik. Amikor magához tér, teljesen egyedül van, és bár két barátját hamarosan megtalálja, de Keikit sehol sem lelik, így kénytelenek maguk rájönni arra, hogy hova kerültek, és hogy vajon mit akarhatott Keiki (és hogy ki is ő tulajdonképpen). Ez azonban nem egy egyszerű dolog, mert az ősi Kínára emlékeztető világ nem egy vendégmarasztaló hely – a vadonban óriási démonok vadásznak az arra tévedőkre, és a helyiek is ellenségesen fogadják a három jövevényt – akik közül valamiért csak Youko ért az ebben a világban élők nyelvén.

Miközben Youko megpróbál életben maradni, és legalább is keveset megtudni erről a sok meglepetést rejtő világról, amely 12 királyságból, plusz az istenek szolgáinak lakóhelyet nyújtó Hou-hegyből áll nemcsak a helyzetét gondolja át újra és újra, hanem eddigi életét is, az őt körülvevőkkel ápolt viszonyát, és végül saját korábbi viselkedését, jellemét is. A 45 epizód alatt Youko hosszú utat jár be, több változáson is átesik, míg megtalálja önmagát, és a sorozat végén már semmiben sem hasonlít arra a lányra, akit a történet elején megismertünk.

Uchuu Kyoudai

Az Uchuu Kyoudai (angol címén Space Brothers) főszereplője két testvér, Mutta és Hibito, akik gyerekkoruk óta azt tervezik, hogy felnőve űrhajósok lesznek majd.

Évtizedekkel később: Hibitónak összejön a dolog: egy nemzetközi csapat tagjaként részese lehet annak az kísérletnek, amelyben az űrhajósok azt tesztelik, hogy vajon lehetséges-e hosszabb időn át a Holdon élni. Mutta élete kevésbé rózsás: egy autógyártónál dolgozik tervezőmérnökként, amíg ki nem rúgják, miután Zidane hírhedté vált fejesét alkalmazza a Hibitón gúnyolódó főnökén. Immár úgy tűnik, hogy rendes munkát is csak szerencsével fog találni, az álmát, az űrhajózást pedig végképp elfelejtheti… vagy mégsem?

Mutta ugyanis éppen akkor talál rá a JAXA (a Japán Űrkutatási Ügynökség) leendő űrhajósokat kereső (ill. kiképző) programjának felhívására, amikor már-már feladta, hogy valaha is jobb munkát fog találni az újságosztogatós, áruházi mikuláskodós és hasonló részmunkaidős melóknál, és azonnal kap a lehetőségen. Az Uchuu Kyoudai (többnyire) az ő története és az űrhajósok története. Milyen kihívásokkal, milyen kiképzésekkel kell megbirkózniuk a leendő űrhajósoknak? Milyen ismeretekkel és készségekkel kell rendelkezniük? Kik és hogyan segítik őket a háttérből a munkájuk során?

Mostanában befejeződött sorozatok – röviden

A március utolsó napjaiban véget ért sorozatok közül viszonylag sokat néztem és fejeztem is be, a legtöbbről most csak röviden írnék, de kettőről majd lesz külön bejegyzés is.

Toaru Hikuushi e no Koiuta: fantasyvilágban játszódik, egy felfedezőút során háborúba keveredő vadászpilóta-kadettokról szól. Elég jól indult, de sajnos nem fektettek elég időt a sorozat világának bemutatására, hanem ehelyett inkább a szerelmi szál lett hangsúlyos, ez azonban egy idő után egyre erőltetettebbé vált. 6/10

Samurai Flamenco: Masayoshi gyerekkorában túl sok szuperhősökről szóló sorozatot és filmet nézett, és elhatározta, hogy ő maga is szuperhőssé válik. Varrt is magának egy szuperhős-gúnyát, felvette a Samurai Flamenco álnevet, és nekilátott, hogy rendet tegyen bajkeverő/törvényt nem tisztelő állampolgárok között. Sajnos Masayoshinak nincs semmiféle szupereje, és a szuperhős-ruhája sincs tele mindenféle ütős kütyükkel, így a terve elsőre kivitelezhetetlennek tűnik. Egy esti “őrjárata” során megismerkedik egy fiatal rendőrrel, és az ő segítségével Masayoshi végre valóban elkezdheti megvalósítani az álmát, és a lakosokat segítő Samurai Flamenco megindul a híressé válás útján…

A sorozat eleinte kifejezetten érdekes volt, és részről-részre egyre jobb lett, de aztán bejött egy olyan műfajváltás, ami elég sok nézőnek – nekem is – megfeküdte a gyomrát. Néhány rész múlva újabb műfajváltás következett, aztán hamarosan még egy… Ha mást nem is, azt kétségtelenül elérték az alkotók, hogy a Samurai Flamenco az utolsó részekre teljesen kiszámíthatatlanná váljon, és a néző azzal az érzéssel üljön le egy-egy epizód elé, hogy fogalma sincs, mi fog történni (az utolsó rész pedig tett azért, hogy aki látta, az egy darabig nem felejtse el ezt az animét). Sajnos ez a kiszámíthatatlanság nem minden esetben jó ötlet. äđĐł$ß#&@/10

Gin no Saji: hozta az előző sorozat színvonalát.

Kuroko S2: a népszerű kosárlabdázós anime első szezonjával januárban ismerkedtem meg, és hamar összebarátkoztunk, így nem volt kérdés, hogy megnézem-e az akkor már javában futó folytatást. Ez is nagyon bejött, bár volt néhány dolog, amitől nem voltam annyira elragadtatva (pl. ahogy halad a történet, egyre jobban távolodunk a realizmustól, egyes meccseket nagyon elnyújtanak – 40 perces meccsek 5-6 részen át is eltarthatnak – vagy az egyik mellékszereplő érzésem szerint túlzásba vitt műsorideje).

Kill la Kill, avagy mégiscsak a ruha teszi az embert? A Gurren-Lagann alkotóinak új sorozata, amelyben Ryuuko, egy vagány és erős lány a viselőinek különleges képességeket adó ruhákról ismert Honnouji Akadémián keresi apja gyilkosát, és száll szembe az iskolát vaskézzel uraló diákelnökkel, Satsukival, talán az elmúlt fél év legnagyobb hype-ot kapó animéje volt. Ha máshogy is, de legalább annyira elborult volt, mint az, és élvezetességben sem mondott kudarcot.

Hiába volt azonban akciódús és izgalmas, egy idő után mégis egyre repetitívebbnek éreztem. A szereplők sem olyan emlékezetesek, mint Kamina, Simon, Yoko, Nia, Kittan, vagy akár Viral: a főszereplő Ryuuko eleinte jó volt, de agresszív-vagány stílusa csak-ideig óráig volt érdekes, a társai pedig egy idő után leginkább már csak agyonismételt poénok nyomatására szolgáltak – a sorozat második felére azon kaptam magam, hogy Satsukit és társait már sokkal érdekesebb karaktereknek tartom, mint Ryuuko csapatát. 7/10

Gundam Build Fighters:  „Gundam is egy kicsit, meg nem is”. Az elmúlt fél év legkellemesebb meglepetését egyértelműen ez a sorozat okozta számomra: a korábbi Gundamekhez képest gyökeres változást hozott, teljesen másról szólt, mint azok, és a hangulata is eltérő, de nagyon szórakoztató volt. Fogok róla hosszabban is írni.

Buddy Complex: „Gundam is egy kicsit, meg nem is”#2. A Sunrise ezen mechás sorozatában a főszereplő titokzatos körülmények között a jövőbe kerül, és egy háború közepén találva magát – mily meglepő! – egy mechapilótává válik, és közben megpróbál fényt deríteni időutazása körülményeire is.

A Buddy Complex nézésekor sokszor olyan érzésem volt , mintha a stábnak lett volna egy előre megírt listája arról, hogy a stúdió korábbi sorozatainak toposzai/kliséi közül melyikeket akarják felhasználni. Bár a sorozat gerincét adó időutazás és a mechákat egyedibbé tevő Buddy-rendszer érdekesebbé tette az animét, de maga az alapszituáció (egy mechaprototípust birtokló kis csapat a hagyományosabb technológiával rendelkező, de masszív túlerőben lévő ellenséggel harcol) nem egy helyről ismerős, a két főszereplő duója pedig nagyon emlékeztetett a közvetlenül a BC kezdete előtt véget érő Valvrave főszereplő-kettősére (és akkor a lakatlan szigetes részt még nem is említettem!). Az eredetiség viszonylagos hiányának azonban megvan a maga előnye is: egy ilyen, jól bevált alapokra építkező sorozattal nehéz nagyot bukni, és a Buddy Complexből ennek következtében egy ha nem is túl emlékezetes, de egyáltalán nem rossz, egyértelműen nézhető anime lett. Mechahívőknek ajánlott. 6/10

Ui.: a történet nem ért véget,már bejelentették a folytatást.

Uchuu Kyoudai: az űrkutatás-rajongó testvérek története az egyik legérdekesebb (és legjobb) anime volt, amit az elmúlt két évben láttam, úgyhogy ez is megérdemel egy önálló bejegyzést. Addig is ajánlom mindenkinek!

 Magi S2:  csoda történt! A Magi aktuális szériája végre főleg a címszereplő Magiról szólt, nem pedig Alibabáról, más harcosokról, vagy a szomszéd Pistiről! Ezzel együtt az angst-szint is óriásit csökkent, és ennek hatására ez a sorozat határozottan élvezetesebb volt  az előzőnél. 7,5/10

Majestic Prince

“Hős vagyok! …talán.”

A távoli jövőben: az emberiség elkezdte az űr meghódítását és benépesítését, de egy ellenséges idegen faj, a Wulgaruk hadserege megálljt parancsolt a terjeszkedésnek. Történetünk kezdetén az emberiség vesztésre áll, a háború kimenetelét génmódosított gyerekek szuperkatonává képzésével próbálják megfordítani. A sorozat főszereplői, Izuru, Asagi, Kei, Tamaki és Suruga fiatal mechapilóták egy csapata, akik, bár egyenként mind tehetségesek, de katasztrofális csapatmunkájuk miatt katonai akadémiájukon mégis nevetség tárgyai. Egy nap azonban a folyamatosan vesztésre álló hadsereg arra kényszerül, hogy Izuruékat ültesse be a legújabb mecha-prototípusokba, hogy bevetésükkel legalább egy kis időt nyerjenek, és a fiatalok meglepően jól szerepelnek első csatájukban. A hadsereg pr-osai és a média máris az emberiség új reménysugaraként hirdeti Izuru szedett-vedett kis csapatát…

Balról jobbra: Asagi, Suruga, Izuru, Tamaki, Kei

Innentől kezdve a csapat különböző küldetéseken vesz részt, amelyek során meg kell szokniuk a régebbieknél sokkal hatékonyabb, ám jóval nehezen kezelhetőbb mecháikat, teljesíteniük kell egyes nem túl kompetens feletteseik átgondolatlan ötleteit, és dolgozniuk kell a csapatmunkájukon – miközben minden küldetés során az életükért kell küzdeniük.

A sorozat első fele sokkal könnyedebb volt, mint  a hasonló témájú animék, viszonylag kevés volt a depizés és elég sok volt a poén, sőt, a karakterek időnként még SD-arcot is vágtak.  A Majestic Prince első fele élvezhető volt – mind a szereplők, mind a csaták szórakoztatóak voltak – még ha egyes epizódok gyengébbek is voltak.

A 13. részben aztán beindult a sorozat (ekkorra a történet már túl volt egy csavaron), egy új szereplő megjelenésével (és az ő titkával) a sztori tovább bonyolódott, a hangulat komolyabbá vált, és kiderült, hogy sok más animével ellentétben a Majestic Prince alkotói a sorozat költségvetésének nagyját nem az első, hanem a későbbi részekre fordította: a csaták animációja egészen elképesztővé vált. A Majestic Pince bejelentette igényét az Év Mechás Animéje címre. (Mondjuk olyan riválisok mellett, mint a Gargantia és a Valvrave, ez nem volt nehéz.) A féltávnál megszerzett lendület kitartott az utolsó részig, és a sorozat számomra az év egyik legnagyobb kellemes meglepetésévé vált. (A poénok sem maradtak el, bár a számuk észrevehetően csökkent. Azért így sem maradtunk humor nélkül, és ami szintén fontos: a gegek egyszer sem érződtek erőltetettnek, csak akkor dobtak be egyet-egyet, amikor azok tényleg illettek az aktuális hangulathoz.)

De egy jó animéhez persze nem elég a jó animáció, kellenek hozzá a jó karakterek is. Ezeket is megkaptuk. A katonai akadémiára való belépésükkor emléktörlésen átesett, és így új identitást kereső fiatal pilóták valamilyen módon mind emlékezetessé váltak: a szabadidejében folyton mangát olvasó és rajzoló Izuru, aki az olvasmányai hatására Hőssé akar válni, a folyton a szerelmet kereső (és nem találó) Tamaki, az ehetetlenül édes süteményeket sütő, a nézők között számos rajongót szerzett kuudere Kei, és Asagi, a csapat egyetlen komoly tagja. (Ja, és ott van még Suruga is). Az öt pilótánk mellett a mellékszereplők között is számos rokonszenves karakter volt (Izuruék anyahajója személyzetének több tagja valamint három másik pilóta).. Kevés olyan animét láttam az utóbbi időben, amelyik ilyen szerethető szereplőgárdát hozott össze. Közülük természetesen Izuru fejlődésén volt a hangsúly, de a sorozat vége felé Asagi is nagyobb szerepet kapott, és Keinek meg Tamakinak is megvolt a maga pillanata (szegény Suruga viszont eléggé háttérbe szorult).

Azt is értékeltem még a cuccban, hogy több, animés (és filmes) klisét/toposzt elhagytak vagy kifordítottak: az inkompetens, tehetségtelensége miatt rendszeresen nagy vérveszteségeket és vereségeket elszenvedő parancsnokot leváltják, a tehetséges helyettesét viszont előléptetik;, a bevetés előtt a barátnője fényképét mutogató katona nem hal meg (hanem…); valamint az utolsó részben az egész életében kihívást, méltó ellenfelet kereső negatív szereplő nem esik pánikba, amikor vesztésre áll, és nem kezd el torkaszadtából kiáltozni, hogy “Ez nem történhet meg velem, Főgonosz-samával!!”, hanem csak annyit jegyez meg magában, hogy “Szóval ilyen érzés a félelem? Hmm, egész érdekes!”.

A sorozat végével is meg vagyok elégedve (az utolsó pár perc ugyan némileg emlékeztetett egy másik mechás sorozat végkimenetelére, de mivel épp azzal voltam elfoglalva, hogy a grafika minősége miatt a padlóra esett államat valahogy visszategyem a helyére, annyira nem háborított fel a dolog). Ami a történet lezárását illeti: sikerült összehozni egy olyan véget, ami valószínűsíti ugyan a folytatást (amennyiben a stúdió vezetői úgy döntenek, hogy megérné folytatást készíteni), de akkor is megállja a helyét, ha esetleg mégse lenne Majestic Prince 2.

Ha a sorozat első fele is olyan minőségű lett volna, mint a második, akkor szerintem a Majestic Prince a mecha műfaj legendái közé kerülhetett volna, de így “csak” egy jó sorozat lett belőle.

8/10

Kotoura-san

(Folytatva az előző bejegyzésben tárgyalt sorozat hangulatát:)

Kotoura Haruka kiskora óta képes olvasni mások gondolataiban (pontosabban hallani őket), de mivel a kimondott és a ki nem mondott hangokat nem tudja megkülönböztetni egymástól, és így sokszor – szándéka ellenére – kikotyogja mások legféltettebb titkait is. Ezeket az illetők beismerés helyett persze inkább letagadják, hazugnak nevezve Harukát. Emiatt a lányt már általános iskolás korában megrögzött hazudozónak tartják ismerősei, barátait idővel mind elveszíti, majd apja, végül anyja is otthagyja őt, azt kívánva, bárcsak ne szülte volna meg Harukát.

Magi

MINDEN AZ ÉN HIBÁÁÁÁÁÁÁM!!

Ahem, khmm, elnézést.

Szóval:

Aladdin, Alibaba, Dzsinn… a Magi az Ezeregyéjszaka meséinek világát veszi alapul történetéhez.

Alibaba egy fiatal kereskedő, akinek elég rosszul megy az üzlete. Jelenleg épp egy gazdag kalmár beszállítója, de kezdi elveszteni az abba vetett reményét, hogy a munkájából meg tudna élni és azt tervezi, hogy ha a mostani megbízása véget ér, szerencsét próbál a közeli Toronyban, hogy meggazdagodjon.  A Torony egyike azon titokzatos és hatalmas épületeknek, amelyek 14 évvel ezelőtt jelentek meg a világ különböző részein, és amelyekben a legendák szerint kincseket és varázserejű tárgyakat találhatnak a tornyokat felkereső és azokat meghódító kalandorok.