Sono Bisque Doll wa Koi o Suru; Bocchi the Rock

Sono Bisque Doll wa Koi o Suru

Gojou Wakana kisgyerekként elvesztette szüleit, szülei halála után nagyapja vette őt magához. Az öreg a tradicionális hina babák készítésével foglalkozik, és Wakana egyből beleszeretett a babákba: amint meglátta őket, egyből tudta, hogy ő is ilyeneket akar készíteni. Sajnos a környezetében nem mindenki értékelte ennyire ezeket a régimódi műremekeket: egy játszótársa kigúnyolta a kis Wakanát, amiért fiú létére a babák érdeklik őt. Ez annyira megviselte Wakanát, hogy teljesen visszahúzódóvá vált, és ezentúl minden szabadidejét a hinakészítés kitanulásával töltötte. Történetünk kezdetekor Wakana középiskolás, nincs egy barátja sem, meg sem próbál összebarátkozni az osztálytársaival, viszont végtelenül udvarias velük, amiért ők cserébe kihasználják hősünket. Egy nap, amikor osztálytársai rásózzák osztálytermük kitakarításának feladatát (ami több ember feladata lett volna), egyetlen ember marad csak vele, a gyönyörű és népszerű Kitagawa Marin. A lány ébreszti rá Wakanát arra, hogy a többiek csak kihasználják őt, és nem kellene hagynia magát. Marin szavai még pár nap múlva is a füleiben csengenek, amikor is véletlenül rájönnek egymás titkára: Marin arra, hogy Wakana hina babákkal foglalkozik, és tud varrni, Wakana pedig arra, hogy Marin cosplayelni szeretne, de amikor megpróbálta saját maga elkészíteni a ruháját, a varrásra tett kísérlete csúfos kudarccal végződött. Marin megkéri a fiút, hogy segítsen neki a kedvenc karaktere ruhájának elkészítésében, Wakanát pedig annyira fellelkesíti az, hogy a lány elfogadja az ő hobbiját, hogy azonnal igent mond. Az introvertált fiú és az extrovertált lány hamar közeli barátokká válnak, Wakana a babakészítésben szerzett tapasztalatai segítségével sok mindenre megtanítja Marint, amit a cosplaykészítéshez tudni kell, a lány pedig cserébe véget vet a fiú magányának: újabb és újabb kalandokra vonszolja őt, amely során Wakana új élményekre tesz szert, és világa kinyílik.

A sorozat alapvetően az ő kettősükről szól, arról, ahogy felfedezik a cosplayelés világát (amiből sok, a valóságban is hasznos dolgot megtudhat a néző), és arról, ahogy eközben egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Így aztán a sorozat legnagyobb erősségének is a lét főszereplőt éreztem: Marin egy kedves, őszinte, végtelen lelkesedéssel és energiával bíró lány, aki nem fél megmondani a véleményét, de azért ő sem tökéletes: néha meggondolatlan, és a gyakorlati dolgokhoz nem nagyon van tehetsége (pl. nagy cosplayrajongó, de még egy részletes útmutatóval sem képes a ruhája elkészítésére; továbbá annak ellenére, hogy egyedül él, és magára főz, a “konyhaművészete” rémes), valamint hajlamos halogatni azokat a dolgokat, amikhez nincs kedve. Vele szemben Wakana udvarias és visszafogott, szorgalmas, a gyakorlati dolgokban ügyes, de az önbecsülése lehetetlenül alacsony. Utóbbi idővel annyira irreális volt, hogy egyre inkább a sorozat egyik legnagyobb gyengeségének kezdtem érezni: Marin folyamatosan dicsérte őt, és idővel Marin jelmezeit látva mások is elkezdtek megbízásokat adni Wakanának, aki akkor, amikor Marin mellett mások (köztük egy már befutott cosplayer) is lelkesen hálálkodtak neki, még mindig nem jutott el oda, hogy büszke legyen a munkájára, csak oda, hogy “végre a hasznára vagyok valakinek”. Egy másik negatívum, hogy néha a sorozat hajlamos volt az időhúzásra (a második részben különösen), és néha egy kicsivel kevesebb fanservice is elég lett volna. De hogy ne a negatívumokkal fejezzem be: nagyon jó volt az animációja, és poénoknak sem volt híján. Elvileg lesz majd folytatása (a dátum még nem ismert), mindenképp nézni fogom majd. (Megjegyzés: a sorozat az amerikai licenceléskor a My Dress Up Darling címet kapta, így további információkért ezen a címen is érdemes rákeresni.)

Bocchi the Rock

Gotoh Hitori egész életében magányos gyerek volt, az osztályában ő volt az, aki az iskolában mindig kimaradt a csoportosan játszott sportokból, és aki az osztálykiránduláson az osztálytársai helyett osztályfőnökkel együtt ebédelt. Hetedikes korában egy népszerű zenésszel készült interjút látva úgy dönt, ő is gitározni kezd, és gitártudásával fog barátokat és hírnevet szerezni. Három évvel később: Hitori már nagyon jól gitározik, az internetre álnéven feltöltött feldolgozásai népszerűek, de még mindig nincs egyetlen barátja sem, még mindig magányosan tölti a napjait az iskolában, és ha valaki hozzászól, még mindig zavarba jön (de akár azt is mondhatnám, hogy pánikba esik). Egy nap magával viszi a gitárját az iskolába, hátha ezzel feltűnést kelt, és valaki hozzá szól. A taktika elsőre nem látszik sikeresnek, egy osztálytárs sem reagál a gitárra, viszont hazafelé megszólítja őt egy ismeretlen lány. Ijichi Nijika a Kessoku Band nevű kezdő lánybanda vezetője, aki épp gitárost keres, mivel egyik gitárosuk otthagyta őket. Magával hurcolja Hitorit a banda törzshelyére, ahol egy rövid próba után hősünk a Kessoku Band tagjává válik. (Nijika adja neki a becenevét, az anime címét adó Bocchit is, ami egy szójáték, a “hitori bocchi” nagyjából azt jelenti, hogy “aki teljesen egyedül van”). Ezzel Hitori élete alapvetően változik meg, barátokra lel, hamarosan részmunkaidős állást vállal a klubban, és szép lassan (naaaagyon laaassaaaaan) kezdi hozzászokni a társasági élethez, és kezdi legyőzni a nyilvánosságtól való szorongását.

A Bocchi the Rock így tulajdonképpen két témáról szól: Bocchi személyes fejlődése mellett a Kessoku Band első lépéseiről is . A banda története egyben az is bemutatja, hogy milyen kihívásokat kell megugrania Japánban egy kezdő zenekarnak, valamint látunk néhány példát arra is, milyen nem várt akadályokba ütközhet egy zenekar egy koncert előtt, vagy rosszabb esetben egy koncert alatt (amit persze úgy kell megoldaniuk, hogy abból a közönség lehetőleg ne vegyen észre semmit). Nem meglepő módon a legfontosabb szereplők a zenekar tagja: a magának való, kissé különc Yamada Ryou, a Bocchi szöges ellentétének nevezhető, örökké energikus és optimista Kita Ikuyo (a szelfik és a banda közösségi médiájának nagymestere), és a csapatot összefogó, kedves és segítőkész Nijika. Mellettük szerepet kap még a klub vezetője, az elsőre ridegnek tűnő, de valójában jó szívű Seika (nem mellesleg Nijika nővére), az ő asszisztense, valamint a tapasztalt(abb) zenész Kikuri, de néha még Hitori családja is fontos szerephez jut. Nem annyira kidolgozott karakterek, mint Wakana és Marin a My Dress up Darlingban (ennyi karakterrel az nem is menne), de a fontosabb szereplők azért rendelkeznek legalább némi mélységgel.

A sorozat animációjára nem volt panaszom, sok benne a kifejezetten fantáziadús megoldás, különösen Bocchi összeomlásait ábrázolták sokféleképpen. Az animére igen jellemző a fekete humor, Bocchi problémáit is gyakran tálalják ebben a köntösben – és számomra ez a sorozat legnagyobb hibája: egyrészt nagyon sok ilyen jelenet van, ami a sorozat második felére már kezdett időhúzásnak érződni, másrészt (főleg és leginkább) viccet csinálni egy komoly mentális problémával küzdő fiatalból nagyon nincs rendben. (Ráadásul nem Hitori az egyetlen, akivel ez történik, a folyton piáló Kikuri alkoholizmusa is humorforrásnak van szánva.) De ha az ember el tud tekinteni ezektől a jelenetektől, akkor egy szórakoztató, és minőségi, és mondanivalóval is bíró animét fog látni.

Azért vettem egy bejegyzésebe ezt a két animét, mert a Sono Bisque Doll wa Koi o Suru és a Bocchi the Rock is ugyanazt a témát tárgyalja, ha más stílusban és tálalásban is, azt, hogy a fiatal főszereplő hogyan tud kitörni egy vagy több barát segítéségével a magányából, és mellette mindkettő nyújt egy kis betekintést egy-egy hobbiba. mindkét sorozatot ajánlom.

Odd Taxi, 86

Odd Taxi
Történetünk a modern Tokióban játszódik, antropomorf állatokkal. Főszereplőnk Odokawa, egy magányos, középkorú rozmár, aki taxisofőrként dolgozik, és munkája során újabb és újabb fura figurákkal ismerkedik meg. E karakterekkel az Odd Taxi a modern társadalom egy csomó nyavalyáját mutatja be, a magánytól a játékfüggőségen át a szórakoztatóipar sötét oldaláig. Utasai különféle eseményekbe rángatják bele Odokawát, aki akaratlanul is bűnügyek külső szemlélőjévé válik Miközben igyekszik kimaradni a bajból idővel rájön, ahhoz, hogy ép bőrrel megússza a kalandjait, kénytelen magához ragadni a dolgokat irányítását. Ebben jó megfigyelőképessége és gyorsan vágó esze segíti.
Az első résznél kicsit még furcsa volt az antropomorf állatok szereplésével előadott krimi, de hamar magával ragadott a karaktergárda és a történet. Az elsőre nehezen komolyan vehető külső egy nagyon jó krimit takar, a szereplők különféle szálainak összeszövése szépen sikerült. Két kisebb dolog zavart csak: a kelleténél többször játszottak jelentős szerepet véletlen történések, és a játékfüggő szereplőt bemutató részt kicsit túlnyújtottnak éreztem.

Számomra 2021 egyik legjobb animéje volt, ajánlom mindenkinek.

86

San Magnolia köztársaságát megtámadja a vele szomszédos Giad Birodalom, és a köztársaság súlyos veszteségeket szenved. A helyzet talán még rosszabb lesz, amikor a giadi mechákba épített mesterséges intelligencia átveszi a hatalmat a birodalom felett (velük még tárgyalni sem lehet). a san magnoliai vezetés kétségbeesésében egy embertelen lépésre szánja el magát a: azoktól az állampolgáraiktól, akiknek nem fehér haja és kék szeme van, megvonják az emberi jogaikat, és őket küldik a frontvonalra, a hivatalosan 85 körzetből álló San Magnolia 86. körzetébe. A 86-nak nevezett katonákat a fővárosból irányítják fehér hajú parancsnokaik, a rendszert átható rasszizmus következtében a tisztek és alárendeltjeik többnyire gyűlölik egymást. Két főszereplőnk egyike Vladilena, egy jóindulatú, naiv fiatal lány, aki frissen végzett a katonai akadémián (a legjobb diákok között, őrnagyi rangot elérve), és eltökélt célja, hogy jó viszonyt alakítson ki az alá beosztott 86-os egységgel. Az egyik legjobb osztag élére kerül – hogy miért? Az osztag tagjai mesterei annak, hogy mentálisan tönkretegyék a felettesüket, és így kimondottan hírhedtnek számítanak a főváros tisztjei között. Másik főszereplőnk Shinei, a Vladilenára bízott osztag legjobb pilótája és főhadnagya, egy hallgatag, titokzatos katona.

Vladilena mindent megtesz azért, hogy alárendeltjei túléljék a kegyetlen csatákat, de a csapat a lány minden igyekezete ellenére is egyre csak fogy… A sorozat eddig megjelent két szezonja alatt az ő harcaikat követhetjük nyomon, a háború folyamán egyre jobban megismerhetjük a csapattagokat – és ők is egymást. Az alapötlet jó volt, de az első szezon alatt sokszor azt gondoltam, hogy a rasszizmust érzékeltető jelenetből kevesebb is elég lett volt (ugyanaz volt a helyzet, mint a Tsuki to Laika to Nosferatunál, a folyamatos “bele az arcodba” típusú jelenetek túl szájbarágósak voltak). Még egy dolog volt, ami eleinte lecsökkentette a lelkesedésemet, mégpedig a szereplők folyamatos hullása (“miért érdekeljenek a szereplők, ha a többségük pár rész alatt úgyis meghal?”), ami azt eredményezte, hogy valószínűleg sikerült megdöntenem az animenézési negatív rekordomat azzal, hogy a 23 részes sorozattal másfél hónap alatt végeztem.

Miután kialakult a stabil szereplőgárda, én is lelkesebbé váltam, a lelkesedésem majdnem végig kitartott, bár a második szezonnak voltak olyan részei, ahol idővel elkezdtem időhúzást érezni (és a loli nélkül is meglettem volna), ha egy kicsit feszesebbre veszik a tempót, szerintem eggyel kevesebb részből is ki lehetett volna hozni a második szezont. Amit még kissé furcsának találtam, az az volt, hogy amíg az első szezonban a szereplők félelem nélkül kezelték a harcokat, és egy öngyilkosnak tűnő küldetésbe is egykedvűen vágtak bele, a második szezonban, amikor a sorsuk egy jelentős fordulat után valamelyest jobbra fordul, a sorozat sokkal több időt szánt a lelki szenvedésükre. Szerencsére a lelki szenvedésnél nagyobb hangsúlyt kapott a lelki fejlődés, az utolsó részre egyesek szinte alig emlékeztettek a sorozat eleji énjükre. Az is mindenképp megemlítendő, hogy utolsó jelenet nagyon hatásos volt, méltó lezárása a szezonnak.

Összefoglalva: jó animáció, és jó ötletek (az intézményesített rasszizmus hülyesége, a háborún kívül mást nem ismerő gyerekkatonák jövője), de néha a kevesebb talán több lett volna. Ha lesz folytatás, nézni fogom.

Ezeket láttam az elmúlt hónapokban

Detective Conan: The Scarlet Bullet (avagy a 24.film)

Egész Japán lázban ég: Tokióban hamarosan megrendezésre kerül a világ legnagyobb sporteseménye, a Sport Világjátékok, és ezzel összekötve (ennek ünnepére) a japán vasúttársaság egy mágneses technológián alapuló szupergyors vonat felavatására készül. A készülődést azonban valaki megzavarja: a játékokat szponzoráló cégek vezetői egymás után emberrablás áldozataivá válnak, és a helyzet hamarosan még komolyabbá válik.

Egy újabb olyan Conan-film, ami inkább katasztrófafilm, mint nyomozós krimi (ezúttal a száguldó vonatos fajtából). Nem mondanám, hogy egy igazi klasszikus volt, de az előzőnél azért jobban tetszett, messze nem facepalmoltam annyit, mint a 23. film alatt. (Mivel a film tele van olyan spoileres szereplőkkel. akiket a csak a magyar szinkronos részeket látott nézők nem ismerhetnek, ennél részletesebben nem mennék bele a történetbe.)

Back Arrow

Történetünk egy fallal körülvett világban játszódik, főszereplőnk egy Kaji Yuuki által alakított fiatalember, akinek legfőbb célja az, hogy eljusson a falon kívüli világba. A célja megvalósításában az segíti, hogy szükség esetén egy óriási testet tud megidézni maga köré, ezzel veszi fel a harcot ellenfeleivel.

Szerencsére a Back Arrow nem egy egészen pofátlan Shingeki-koppintás, hanem a Code Geass rendezőjének és a Gurren-Lagann forgatókönyvírójának egy tavalyi mecha sorozata, és a fentebb említett óriási test egy mecha, ugyanis a szereplők egy Bind Warper nevű karperec segítségével meg tudnak idézni maguk köré egy mechát, amelynek képessége az illető meggyőződésétől/életfilozófiájától függ. Arrow és mechája felborítják a világ két nagyhatalma közötti kényes kapcsolatot, és hamarosan csata csatát, fordulat fordulatot követ.

Nehéz értékelnem ezt az animét, mert tele volt olyan dolgokkal, amiket szeretni szoktam a mecha animékben, volt benne ELSZÁNTSÁG, volt benne GATTAI, voltak egyre magasabbra növekvő tétek*, volt benne nem kevés abszurditás, de valahogy mégsem tudott rajongást kiváltani belőlem, valami hiányzott belőle (vagy csak én öregedtem ki a műfajból?). Egyetlen nagy hiányosságot tudok csak megnevezni, azt, hogy a nyaktörő sebességgel haladó történet során ritkák voltak az olyan nyugodt pillanatok, amikor az anime foglalkozhatott a szereplők jellemével, emiatt végül azt éreztem, hogy hiába volt 24 részes a sorozat, mégsem ismertem meg igazán a karaktereit.
*ebben az idő múlásával egyre jobban emlékeztetett a Gurren-Lagannra

Tribe Nine

Tokió a jövőben: egy nagy zavargás után a várost elhagyta a legtöbb lakos, csak fiatalokból álló bandák maradtak, akik kerületenként csoportokba (“törzsekbe”) szerveződtek, és egy futurisztikus új sportban, az extrém baseballban mérik össze erejüket, mely a hagyományos baseballpálya helyett sokkal nagyobb területen, az utcákon zajlik. Főszereplőnket, Harut, a Minato törzs sztárjátékosa, Shun menti meg néhány rosszfiútól, és Haru hamarosan a bandák közti rivalizálás kellős közepén találja magát.

Az első két rész az a gondolkodást nem igénylő agyatlan coolság volt, amire egy fárasztó munkanap után szükségem van. Sajnos a későbbi részek nagyja nem tudta tartani az első két rész hangulatát. és így a kezdeti lelkesedésem rövidesen alábbhagyott, mert amikor beindult volna a történet, egyből egy olyan történetszál jött, ami leginkább arról szólt, hogy a szereplők erősebbé váljanak, hogy felkészülhessenek a legerősebb törzs elleni küzdelemre. A vége elment ugyan, de ez így akkor is kevés…

Fushigi no Umi no Nadia

Amikor az egyik német tévécsatorna a műsorára tűzte Anno Hideaki ezen korai, Evangelion előtti sorozatát, amiről jót is, rosszat is hallottam, gondoltam, próbát teszek vele.

1889-ben járunk, Párizs a hamarosan kezdődő világkiállításra készül. A kiállításra érkezők között van a kiskamasz Jean is, aki fiatal kora ellenére lelkes feltaláló (nagy álma egy működőképes repülőgép megalkotása). Röviddel érkezése után észreveszi, hogy egy rablóbanda egy titokzatos fiatal lányt üldöz, hogy megkaparintsák gyönyörű kék ékkövét. Jean azonnal a bajba jutott Nadia segítségére siet, és végül együtt menekülnek el a városból Grandis bandája elől.

Az első négy rész alatt az volt az érzésem, hogy erre a sorozatra nem úgy kell tekinteni, hogy ez egy “Gainax anime”, hanem úgy, hogy ez egy “gyerekeknek szóló rajzfilm”. Egy tipikus szombat reggeli mesének tűnt, ahol a gyerekhősök folyton túljárnak a Rakéta Csapat előfutárának tűnő Grandis triójának eszén – aztán az ötödik részben egy brutálisan meggyilkolt családot találtak az országút kellős közepén, ésa szitává lőtt anya karjai közül kell kiszedniük az ájult kislányát. Mint hamarosan kiderül, a gyilkosok egy titkos szervezet tagjai: az évezredekkel korábban elsüllyedt Atlantisz lakóinak leszármazottai, akik hosszú ideig elrejtőzve éltek, de most alkalmasnak látják az időt arra, hogy megtámadják a kontinenseken élő embereket – és ehhez szükségük van Nadia ékkövére is, amelynek hatalmas varázserőt tulajdonítanak. Létezésükről csak egy kis csapat tud, Nemo kapitány, és hajója, a Nautilus legénysége, akik igyekeznek megakadályozni az önmagukat neo-atlantisziaknak nevezők terveit. Jeanék hamarosan a Nautilus legénységének tagjaivá válnak, és kiveszik a részüket a küzdelemből.

Itt kezdődik az igazi történet, az ellenségek újra és újra összecsapnak, a békésebb időszakokban pedig Jean és Nadia megpróbálnak annyira normális életet élni, amennyire ezt aktuális helyzetük lehetővé teszi.

A sorozat hangulatának ambivalenciája a későbbiekben is fennmaradt, volt, hogy a Nautilus tagjai részeken keresztül élet-halál harcot vívtak, majd a következő részben két felnőtt nő a háremanimék legrosszabb kliséit hozva éretlen kamaszlányokra emlékeztetve vetélkedtek Nemo kegyei iránt (aki figyelemre se nagyon méltatta őket). A műfaji és hangulati ingadozás a sorozat egészében jelen volt, egyes részek jók voltak, mások viszont kifejezetten gagyik, a sorozat kétharmada táján pl. bedobtak egy rakás filler részt, amik többnyire a nézhetetlenség határát súrolták. (Az egész a Fractale-t juttatta az eszembe, az is ilyen laza kalandsorozatként indult, majd zagyvaság lett belőle.) Az utolsó részekre szerencsére összeszedte magát, azok jók voltak, sajnálom, hogy nem sikerült a sorozat egészében ezt a színvonalat tartani, mert egy 39 részes cuccnál az, hogy a végső 4-5 rész erős, önmagában kevés.

Az anime másik gyenge pontja Nadia volt: a lány folyamatosan mindenen megsértődik, pedig a Nautiluson mindenki jól bánik vele, emellett hangos vegánizmusa és pacifizmusa rendszeresen irreális túlzásokba hajszolja őt, pl. megszökik a hajóról csak azért, mert a Nautilus tagjai képesek voltak olyasmit enni, aminek a fogyasztásával ő nem ért egyet. Számomra talán az volt a mélypont amikor egy atlantiszi katona megpróbálja megölni őt, de Nemo a katona lelövésével az utolsó pillanatban megmenti a lányt, aki ahelyett, hogy hálás lenne, szörnyetegnek nevezi a kapitányt (ez a jelenet iskolapéldája lehetne annak, hogy hogyan NE írjunk jó karaktert). Ritkán fordul elő velem, hogy egy anime főszereplőjét kifejezetten irritálónak érzem, de Nadia ebbe a kategóriába tartozik.

Összefoglalva: a sorozatban volt potenciál, de sajnos nem sikerült élni vele. Ha nem egy híres rendező viszonylag ismert sorozata lett volna, és ha nem olvastam volna több helyen, hogy a sztori vége egész tisztességes, akkor biztos nem néztem volna végig.

Ui: a háttérzenék tetszettek, különösen az atlantisziak és a Nautilus témája maradt meg bennem.

Zombieland Saga

Zombik smink nélkül és sminkkel

A középiskolás Sakura nagy álma, hogy énekes idol legyen belőle, ám egy meghallgatásra indulva a kertjükből az utcára lépve elüti őt egy teherautó, így a meghallgatásból meghalás lesz. Évekkel később a lány egy ismeretlen épületben tér magához, ahol rajta kívül csak zombilányok élnek – majd kénytelen konstatálni, hogy ő maga is zombivá vált. A lányok zombivá változtatásában egy titokzatos (és elég furcsa) menedzser, Koutarou keze van, a végtelen önbizalmú önjelölt zseni azt tervelte ki, hogy a lányokból idolcsapatot farag, és segítségükkel életet visz az elöregedőben lévő Saga prefektúrába (amely Japán egyik délnyugati régiója). A sikerhez persze (ahogy az már csak lenni szokott) rögös út vezet, a különböző személyiségű, hátterű és korszakokból származó (19. századi kurtizántól 21. századi sztárokig) lányoknak össze kell barátkozniuk egymással, meg kell szokniuk a számukra ismeretlen modern világot, és a többségük olyan helyzetbe is belekeveredik, amelynek során szembe kell néznie halála körülményeivel és fel kell dolgoznia azokat (hiszen mindannyian fiatalon haltak meg) – mindeközben persze az énekesi és táncosi képességeiket is fejleszteniük kell, hogy minél nagyobb közönséget tudjanak koncertjeikre bevonzani. Az első sorozat főleg arról szól, hogyan próbálják meg felhívni magukra a figyelmet, és hogyan birkóznak meg az első fellépések izgalmával (és közben megpróbálják titokban tartani, hogy zombik, amit Koutarou sminkeléssel próbál elérni).
A hét lány mindegyikét sikerült megkedvelnem, mindegyikük kapott legalább egy részt, amelyben jobban megismerhettük őt, de a karakterspecifikus részek szerencsére nem azt jelentették, hogy közben a többi szereplő háttérbe szorult volna – sikerült elég jól zsonglőrködni azzal, hogy mindenki megkapja a szükséges időt. A karakterek mellett az anime fekete humora is nagyon bejött (milyen más stílus is illene egy zombikról szóló sorozathoz?). Az általam legkevésbé kedvelt szereplővé a menedzser vált: én nagyon kedvelem Miyano Mamoru vígjátéki szerepeit (az Ourant és a Steins Gate-et is végigröhögtem az alakítása miatt), de az ő szerepe (főleg eleinte) sajnos sokszor abból állt, hogy ok nélkül bunkón ordibált a lányokkal – nem megoldhatatlan, hogy egy hülyén ordítozó szereplő vicces legyen, de Koutarou esetében a rendező nem találta meg azt a pontot, amikor a karakter még vicces, és nem pedig már irritáló (bár meg kell hagyni, hogy voltak olyan jelenetei, ahol kiderült, hogy tud normális is lenni, ha akar). A másik gyenge pont a CG volt: a koncerteken a hagyományos 2D-s animáció helyett a karakterek ábrázolására használt CG eleinte meglehetősen gyenge volt – nem sok zenés animét láttam, de arra emlékszem, hogy a Macross Frontierben például nagyon ügyeltek arra, hogy a koncertek jól nézzenek ki (és az jó 10 évvel a Zombieland Saga előtt volt). Értem én, hogy valahol spórolni kell, de miért pont azokon a jeleneteken muszáj, amivel a legjobban meg lehetne fogni a jó animációt fontosnak tartó nézőket?
A második szezon egy erőteljes váltással indul (mintha a készítők úgy érezték volna, hogy a meglévő formulát már nem tudnák további 12 részén át úgy továbbvinni, hogy az ne menjen a minőség rovására), és így a koncertekre való készülés helyett újra a különféle egyéb tevékenységekre kerül a hangsúly. Ebben a szezonban a háttértörténet is továbbhalad, többet megtudunk a lányok zombivá változtatásának körülményeiről. A folytatás nagy előnye, hogy némi jellemfejlődés után Koutarou is lenyugodott, valamint a CG-n is sikerült javítani.
Mindent összevetve a sorozatról alkotott benyomásom egyértelműen pozitív, valószínűleg a Zombieland Saga volt az általam az elmúlt hónapokban látott animék legjobbja.

Ezeket láttam az elmúlt hónapokban

Fugou Keiji Balance Unlimited

A történet a tokiói rendőrség két nyomozójáról szól, akik a műfaj íratlan szabályai szerint nem is lehetnének egymástól különbözőbbek: Katou rendszeresen olyan beszédeket tart az Igazságról és a Köz Szolgálatáról amik egy shounen animében is elmennének, újdonsült társa, a rendőrségbe frissen belépő, abszurdan gazdag Kanbe viszont a nyomozásaik során felmerülő problémákat vagy a a futurisztikus kütyüivel oldja meg (a felszereltsége valahol James Bond és Batman között van), vagy pedig pénzzel (ha szükséges, bármit megvásárol, illetve bárkit megvesz/lefizet), vagy . Az első részekben egészen szórakoztató volt Kanbe khm, szokatlan megoldásait nézni, bár egy idő után kezdtem tartani attól, hogy a “mindent pénzzel oldok meg” poén unalmassá válhat. Szerencsére féltávnál az egy epizódban elmesélt esetek helyét átvette egy összefüggő történet (amelyből kiderül, hogy mi a fenét is keres Kanbe a rendőrségnél). Nem rossz sorozat, de sokszor kiszámítható (a rejtélyek megoldását segítő tippek gyakran elég feltűnőek). Szerintem egyszer nézhető cucc, de abból a jobbik fajta.

Kimetsu no Yaiba

A tizenéves Tanjirou családját a fiú távollétében megtámadja egy démon, és a népes famíliából egyedül az egyik húga, Nezuko marad életben, de ő is démonná változik. Hősünk elhatározza, hogy csatlakozik a démonölők különleges egységéhez abban a reményben, hogy így egyszer majd sikerül visszaváltoztatnia testvérét emberré. A kemény kiképzés után Tanjirou csatlakozik a démonölőkhöz, és bajtársakra is szert tesz a harcmániás, disznómaszkot hordó Inosuke és a gyáva, folyton pánikoló Zenitsu személyében. Velük együtt küzd meg a változatos képességekkel bíró démonokkal, akikből a sorozat folyamán egyre erősebbek jelennek meg.

Amikor elkezdtem a Kimetsu no Yaibát, akkor már tudtam, hogy a sorozat az elmúlt évek (egyik) legnagyobb szenzációja, így nagyok voltak az elvárásaim.

Ami azonnal feltűnt, az a gyönyörű animáció volt, a már régóta a nagyszerű külcsínről ismert ufotable stúdió ezúttal is kitett magáért, de az idő múlásával kezdett csökkenni a lelkesedésem. Láttam már jó néhány shounen animét, ismerem a műfaj jó pár kliséjét, és sajnos a Kimetsu no Yaiba elég sokat felvonultat közülük – ezzel önmagában még nem lenne bajom, tudom, mennyire hatásos tud lenni pl. egy olyan jelenet, amikor egy hős vesztésre, de eszébe jut egy hozzá közel álló személlyel kapcsolatos közös emlék, és ebből erőt merítve fordít a csata menetén – de ha ez a klisé jelentősen veszít a hatásából, ha 26 rész alatt három-négy alkalommal is elsütik.

Az eredetiség hiánya a karakterekre is kiterjed: Tanjirou egy az animék sok kedves és segítőkész főszereplői közül, Inosuke a shounenekben megszokott, folyton kihívásokat kereső “harcmániás őrült”, Zenitsu pedig…. Zenitsu folyamatosan fejhangon ordibál, szerencsétlenkedik, csak a fejében létező fantáziák miatt pánikol – ő a legirritálóbb animeszereplő, akit az elmúlt években láttam (és a sorozatot tárgyaló oldalak és fórumok alapján a Zenitsu iránti ellenszenvvel nem vagyok egyedül). Ezek a jelenetek elvileg vígjátéki elemnek voltak szánva, de nem tudom elképzelni, hogy Zenitsu szenvedését bárki is viccesnek találja. A viccesnek szánt jelenetek en bloc katasztrofálisak (különösen, amikor egy élet-halál harc közepébe hányják be őket, amivel teljesen tönkrevágják a hangulatot). Zenitsu mellett és Inosuke agyatlan harcmániája (ha olyan kedve van, a saját törött lábú bajtársát is megtámadja) is elég hamar idegesíteni kezdett. Nála tán még Kenpachi is fegyelmezettebb és visszafogottabb volt. De ha már Kenpachit emlegetem: a sorozat vége felé megismerhetjük a legerősebb démonölök csoportját – szinte biztos, hogy őket a Bleach kapitányaira hasonlító bandaként, azaz mint “kissé lökött, de a munkájukban mégis profi” harcosokat akarta bemutatni a mangaka, csak éppen elvetette a sulykot, és első látásra a többségük agresszív, az észérvekre nem hallgató full kretén alaknak tűnt.

Mindent összegezve a KnY szerintem egy nem túl jó anime, ami csak a kimagasló grafika miatt lett sikeres. Azt megértem, hogy azok a fiatalok, akiknek ez az első harcolós shounenanime az életében, a rajongóivá lettek, de a tapasztaltabb animések közül nem hiszem, hogy sokan tudnának kiemelkedő műként tekinteni rá.

Jujutsu Kaisen

Itadori Yuuji egy sportos középiskolás, aki nagyapja halála után eldönti, hogy megpróbálja minél több ember életét megmenteni, hogy ne fiatalon vagy magukra hagyatva haljanak meg, hanem “méltó módon”. Erre hamarosan lehetősége is nyílik, amikor a démonok és a démonok küzdelmének kellős közepébe kerül, és egy legendás erejű démon, Ryoumen Sukuna egyik ujjának lenyelése után maga is természetfeletti képességekre tesz szert. Yuuji bekerül a démonölők iskolájába, ahol meg kell tanulnia, hogyan használhatja újonnan szerzett erejét, és hogyan kontrollálja Sukunát, hogy az át ne vehesse az irányítást a teste felett.

Több helyről hallottam, hogy mennyire jó ez a sorozat, de szerintem csak egy standard shounen, standard nem túl okos, de segítőkész főszereplővel, a nála összeszedettebb barátjával és a standard kissé fura mesterükkel. A karakterek nem nagyon fogtak meg, a többségük semleges volt számomra, a maradék pedig ellenszenves. Gyakorlatilag ugyanazt tudom elmondani róla, amit a Kimetsu no Yaibáról is: átlagos történet, amit a kiemelkedően szép animációjú akciójelenetek visznek el a hátukon. Igazából egyetlen dolog volt csak, amit komolyabban értékeltem az egészben: a legtöbb általam látott olyan animében, ahol a főszereplő testében él egy másik (többnyire nem túl barátságos) szereplő, mindig lehet számítani arra, hogy ha a főszereplő vesztésre áll egy harcban, az illető kénytelen-kelletlen megsegíti őt, mivel a főhős halálával a másik is meghalna, itt viszont Sukunát nem zavarná, ha Yuuji meghalna, és emiatt nem is lehetett számítani arra hogy az utolsó pillanatban mindig kihúzza őt a bajból.

Shinchou Yuusha

Az istenek világában minden évben kisorsolnak egy-egy bolygót egymás között, amelyet az illető istennek egy általa megidézett hős segítségével meg kell mentenie. Ristarte egy fiatal és tapasztalatlan istennő, akinek a különböző nehézségi fokozatú világok közül egy magas nehézségű jutott. További szerencsétlenség, hogy az általa megidézett hős, Seiya, igen sajátos elképzelésekkel rendelkezik arról, hogy is kellene a munkáját végeznie: amikor belefut egy belefut egy-egy erős ellenségbe, ahelyett, hogy saját kitartásában és elszántságában bízva bátran nekiugrana, azonnal visszateleportál főhadiszállásukra, hogy addig edzhessen, amíg úgy nem érzi, hogy felkészült a küzdelemre, de még akkor se hajlandó úgy viselkedni, ahogyan az Ristarte szerint elvárható lenne: belefutnak a létező leggyengébb szörnybe? Seiya miszlikbe aprítja, majd utána hamuvá égeti a pokol tüzével – de egymás után többször is, hogy biztosra menjen. A rájuk leselkedő veszélyek megismerése során Ristarte lassan rájön, hogy hőse furcsaságára valójában nem balszerencseként, hanem szerencseként kell tekintenie.

A Shinchou Yuusha egy isekai-paródia, ami kezdetben mindenből viccet csinál, de a fő hangsúly azért Seiya üldözési mániáján van – ezt tartom a sorozat leginkább szubjektív részének: engem elég sokáig elszórakoztatott a dolog, de el tudom képzelni, hogy vannak, akik hamarabb ráunnak az egészre. Az utolsó két részben aztán jött egy elég erős hangulatváltás, amit a magam részéről feleslegesnek éreztem (bár tény, hogy utólag visszagondolva voltak erre irányuló utalások, nem is beszélve arról, hogy ha az író tovább akarta vinni a történetet, akkor muszáj volt kitalálnia hozzá egy háttérsztorit).

Szerintem érdemes egy próbát tenni a sorozattal, és lesz, akinek tetszik, és lesz akinek kevésbé.

Kobayashi-san Chi no Maid Dragon 2

…avagy a lökött (házi)sárkányok visszatértek. Az első részeket egy új szereplő, Ilulu érkezése kavarja fel, később pedig új dolgokat tudhatunk meg Tohru és Elma múltjáról.

Alapvetően tetszett, bár néhány jelenetből szerintem többet is ki lehetett volna hozni. Kobayashi továbbra is ügyesen megold minden problémát, a Tohru múltjáról szóló részek is tetszettek, viszont Shouta és Lucoa “kapcsolata” továbbra is taszító, Ilulu karakterdizájnját pedig nem tudom, hogyan gondolhatták komolyan…

(Az eredeti sorozatról itt írtam.)

Horimiya

Rég láttam már iskolás vígjátékot, erről pedig több helyen is jókat olvastam, úgyhogy próbát tettem vele.

Hori az osztály legcsinosabb, legmenőbb lánya, Miyamura pedig az osztály legvisszahúzódóbb, mindenki által ignorált tagja. Egy véletlen során rájönnek, hogy egyikük sem teljesen az, akinek látszik, Hori otthon menő csajszi helyett egy igazi háziasszony, aki a munkájuk miatt elfoglal szülei helyett főz, takarít és hazaviszi az öccsét az óvodából, Miyamuráról pedig kiderül, hogy a szemüvege nélkül és egy másik frizurával egy szétpiercingezett vagány szépfiú.Hőseink úgy döntenek, hogy ezeket a titkokat megőrzik egymás között. Hamarosan egyre több időt töltenek együtt, és egyre közelebb kerülnek egymáshoz.

Az első részek nagyon hamar megfogtak, gyorsan megkedveltem a két főszereplőt. A történet is tetszett, nagyon természetesnek éreztem kettőjük kapcsolatának az alakulását, és a poénok is jók voltak (persze az is lehet, hogy azért tetszett ennyire, mert már rég láttam iskolás vígjátékot, és annyira elszoktam a műfajtól, hogy minden az újdonság erejével hatott). Aztán a hetedik részt meglehetősen összecsapottnak éreztem, és sajnos a sorozat fennmaradó részében meg is maradt ez az érzés – ekkor jöttem rá, hogy az animés stáb egy 120 fejezetes mangát próbált meg 13 részben adaptálni, és emiatt persze nagyon sok mindent ki kellett vágni. A legnagyobb szívfájdalmam az volt, hogy a Hori-Miyamura duó a sorozat második felében meglehetősen háttérbe szorult, és elözönlötték az animét a sokkal kevésbé érdekes mellékszereplők (az egyik részben pl. az volt a legfőbb esemény, hogy az egyik, addig alig mutatott mellékszereplő húga tanulási nehézségektől szenved), és amikor a Horimiya duó előtérbe is került, akkor egy normális, két egymást szerető fiatal kapcsolatának ábrázolása helyett inkább a Hori negatív tulajdonságain alapuló poénokat dobták be, amik első alkalommal ugyan viccesek voltak, de egy idő után kezdett egyre ellenszenvesebbé tűnni tőlük a lány.

Így aztán az anime után belekezdtem a mangába is, azt remélve, hogy ott végre többet kapok a címszereplőkből. Sajnos itt is csalódnom kellett – valójában az a helyzet, hogy a történet lényegi eseményei elég hamar, már a manga első harmadában-felében megtörténtek (az anime esetében féltávnál), és onnantól kezdve a mangaka érezhetően kifogyott az ötletekből, ami a történetet és jellemfejlődést illeti, és a slice of life stílusra koncentrált – egyre kevesebb sikerrel: a manga utolsó negyede-harmada tele volt olyan fölösleges és érdektelen fejezetekkel, amiket csak átlapoztam. (Jellemző példa: volt egy fejezet, ami arról szólt, hogy az egyik tanárnak lyukas a zsebe, és emiatt folyton elveszti a kulcsait).

A manga végére érve azt kell mondanom, valójában mégsem volt rossz döntés, hogy csak egy szezonnyi hosszú lett az anime, mert ebből az alapanyagból aligha lehetett volna összehozni 24-26 olyan részt, amit meg is néz a nagyérdemű – csak arra lett volna szükség, hogy a rendező jobb munkát végezzen az adaptálandó fejezeteket kiválasztásakor.
Anime: 7/10, Manga: 6/10.

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

Mahouka Koukou no Rettousei S2: 13. rész + összegzés

A toronyban kezdünk: Tatsuya Shizuku és Honoka kezébe nyom egy-egy varázserejű kártyát, amik végszükség esetén rövid időre röpképessé teszik a lányokat, majd Miyuki társaságában megkeresi az öreg Hayamát. Hayama arra kéri Tatsuyát, hogy intézze el a terroristákat, és segítségül elküldi vele Minamit is. Tatsuya egy képességszkennelő varázslattal megvizsgálja a lány képességeit, majd azokat megfelelőnek találva beleegyezik a dologba. Így tehát Tatsuya, Miyuki és Minami lerepülnek a földfelszínre, majd belopakodnak a föld alatti szintekre. Épp azon tanakodnak, hogy mi legyen a következő lépésük, amikor a helyzet még rosszabbra fordul: Tokiót földrengés éri, így a lift, amivel Honokáék menekülnének, megáll a 180. és a 181. emelet között. Tatsuyáéknak így már nincs sok választási lehetősége, a lift újraindítása miatt muszáj bejutniuk az épület irányítóközpontjába, azonban a támadók vezetője egy kis csoport élén útjukat állja. Minami mindent megtesz, hogy megvédje Tatsuyáékat, de a túlerő ellen nincs esélye, így aztán Tatsuya és Miyuki védik meg a testőrüket.

Végül mégsem jutnak el az irányítóközpontig, mivel egy újabb földrengés még tovább rontja a helyzetüket, és emiatt a hármas kénytelen az épület legalsó szintjére rohanni, mivel most már egyenesen az összeomlás fenyegeti a tornyot, és hőseinknek valahogyan egyben kellene tartania az épületet fenntartó pilléreket. Mindent megpróbálnak, de a dolog teljesen reménytelennek látszik, amíg egy pillért megjavítanak, addig két-három másik összeomlik. Tatsuyának csak egyetlen ötlete van: vissza kellene állítania a teljes tornyot a károsodás előtti állapotába, ez a varázslat azonban annyira nehéz, hogy még ő maga is kételkedik abban, képes lenne-e rá. Végül persze Miyuki lelket önt belé (lásd még: “Higgy bennem, aki hisz benned!”), és demonstrálja, hogy miért is ő mindannyiunk szeretve tisztelt Onii-samája: egyetlen varázslattal visszaállítja a két km magas tornyot eredeti állapotába. Mivel ez még neki is kemény munka, egy kicsit lepihen Miyuki ölében, miközben Minami a látottaktól sokkolva azt kérdezi magától, hogy hogyan lehet egy emberi lény erre képes, és hogy szabadna-e egy embernek ekkora erővel rendelkeznie.

Ezután már az epilógus képsorai következnek: az iskolában eljött a tanévnyitó ünnepség ideje; Tatsuya a kisdiákok díszterem felé irányításának a feladatát kapta, és ennek köszönhetően összefut a frissen érettségizett Mayumival, aki ikerhúgait kísérte el a ceremóniára. A lányok egyike, Kasumi egyből felhúzza magát, amikor meglátja hogy nővére közeli viszonyban van egy általa nem ismert fiúval (de ha a sorozatnak lesz folytatása, bizonyára Kasumi is meggyőződik majd Tatsuya nagyszerűségéről). A sorozat utolsó jelenetéből kiderül, hogy az elsőévesek között ott van Minami is, aki ezentúl Tatsuyával és Miyukival fog élni – a testvérek számára véget ér tehát az édeskettesben töltött idő.

Az első sorozatba annak idején a Tatsuya istenítésével kapcsolatos mémek miatt kezdtem bele. Azt kell mondanom, hogy a második szezon jóval visszavett ebből, Miyukit leszámítva alig volt olyan szereplő, aki hosszasabban beszélt volna Tatsuya nagyszerűségéről (bár az utolsó részre pont nem panaszkodhatok) – igaz, ez nem kis részben abból is ered, hogy kevés volt az új szereplő, akik meglepődhettek volna Onii-sama zsenialitásán. Nemcsak a többi szereplő általi istenítésből volt kevesebb, hanem az isteni cselekedetekből is: ezúttal előfordult, hogy Tatsuya kételkedett önmagában, sőt – horribile dictu! -. többször rákényszerült arra, hogy tanácsot vagy segítséget kérjen valakitől. Az első szezon általam kritizált dolgaiból így tehát maradt az idegengyűlölet és a varázslatokat illető felesleges technoblabla; ezekből nem vettek vissza a folytatásban sem. Azt is olvastam, hogy ahogy az első sorozatban, úgy itt is kihagytak fontos dolgokat a regényből való adaptáció során (amit sokszor a könyvek ismerete nélkül is gyanítottam és többször jeleztem is).

Az előző bekezdés elolvasása után a nálam kevésbé cinikus olvasók feltehetik a kérdést, hogy a hibák egy részének hiánya azt jelenti-e, hogy ez a sorozat jobb, mint az első, amire azt mondhatom, hogy szerintem igen. Ha nem is feltétlenül jó, de legalább kevésbé rossz.

6/10

Mahouka Koukou no Rettousei S2: 12. rész

Kezdetét veszi az előző részben emlegetett estély, ahol Shizuku és Honoka meghívására Tatsuya és Miyuki is jelen vannak (Erikának viszont nem volt kedve részt venni, így távol maradt). A részvevők között Tatsuya észreveszi az öreg Hayamát, aki bemutatja nekik Minamit. Megtudjuk, hogy Minami nagynénja Tatsuyáék néhai anyjának a szolgálónője volt.

Ayako és Fumiya a partinak helyet adó torony közelében állnak őrt és próbálnak rátalálni a terroristákra (Fumiya valamiért lánynak öltözött, hogy erre mi szükség volt, arról nem esett szó, de az kiderült, hogy nem saját akaratából tette). Észre is vesznek és el is kapnak két fickót, akik a torony áramellátását próbálták meg szabotálni. A torony tetején Tatsuya észreveszi, hogy Fumiyáék harcolnak valakivel (felismeri a fiú varázslatát), és rájön hogy valami nincs rendben. Ayako és Fumiya motorcsónakon távoznak alárendeltjeik és a két elfogott támadó kíséretében, és úgy tűnik, az parti békés maradhat, de hamarosan kiderül, hogy a két elfogott behatoló csak a szélsőséges csoport A terve volt a rendezvény megzavarására, és a kudarc miatt aktiválják a B tervet: a két kilométer magas torony csak varázslók munkája által működtethető, és a működésért felelős egyik csoport tagjai a terrorszervezet emberei közé tartoznak, akik átveszik az irányítást az épület minden kiszolgálóegysége felett, és közlik az estély résztvevőivel, hogy mivel nem szeretnének áldozatokat, a toronyban tartózkodók szabadon távozhatnak, mielőtt egy óra múlva bombát robbantanak az épületben, de ha valaki közbeavatkozik, akkor a bomba azonnal robbanni fog. Tatsuya szárazon megjegyzi, hogy úgy látszik, túl optimista volt, amikor azt remélte, minden rendben fog zajlani…

Ahogy a bejegyzés hosszából is látszik, ebben a részben nem történt sok minden, viszonylag sok volt a szövegelés és a (szerintem mérsékelten sikeres) poénkodás.

Mahouka Koukou no Rettousei S2: 11. rész

Az akciódús múlt heti rész után az eheti első fele epilógus volt, a második fele pedig a sorozatból hátralévő két rész konfliktusának ágyazott meg, és most néhány hosszabb jelenet helyett sok rövidebb jelenet volt, így a mai bejegyzést rendhagyó módon nem összefüggő szövegként, hanem vázlatpontokban írom meg.

• Lina Tatsuya múlt heti szavairól gondolkozik (a katonaság elhagyását illetően) és némi depizés után ráeszmél arra, hogy nem muszáj csak és kizárólag Siriusként élnie az életét, és ettől jobb kedvre derül.
• Egy rövid visszapillantás során kiderül, Tatsuyát nem zavarja, hogy a Yotsuba és a Kudou családok lenyúlták a megbénított parazitákat, mert úgysem volt még semmi terve velük kapcsolatban.
• Már márciusban járunk, és Japánban ez a középiskolák befejezésének ideje, az alsóbbévesek búcsút mondanak végzős társaiknak, így pár rövid jelenet erejéig felbukkannak olyan szereplők, akik az első sorozatban fontosabb szerepet kaptak, a mostaniban viszont alig láttuk őket (Mari, Azusa). Tatsuya persze nem búcsúzik el a Mayumi-Mari-Katsuto triótól, ők járulnak Tatsuya elé búcsút mondani. Lináról kiderül, hogy nemrég beugrott egy koncertre énekelni, amit utólag nagyon szégyell – ebben a jelenetben annyira klisés tsundereként viselkedik, hogy az már 10-15 éve se hatott volna frissen.
• Shizuku visszatért Amerikából. A minőségi grafika nem (lásd screenshot).
• Shizuku fogadásakor Tatsuya és Miyuki észreveszik a repülőtéren az Amerika felé induló Linát, és utánasietnek, hogy elköszönjenek tőle. Lina kijelenti, hogy a riválisának tekinti Miyukit, de ettől még elképzelhetőnek tartja, hogy egyszer Tatsuya oldalára álljon. (Lina amúgy jó sok szuvenírt visz haza.)
• A következő jelenet már a sorozat fináléjának felvezetése: katonák egy csoportja megtámad egy fiatal lányt, aki varázslat segítségével legyőzi őket. Mint kiderült, ez a támadás egy Tatsuyáék nagynénje, Maya által szervezett teszt volt, amellyel a Sakurai Minami névre hallgató lány képességeit akarták felmérni. Maya elégedett Minami teljesítményével és felbérli a lányt. Első feladata az lesz, hogy Maya inasának(?) testőreként elmenjen egy partira, ami ellen valószínűleg támadást akar intézni egy, a varázslókat a mugliknál felsőbbrendűnek tartó szélsőséges csoport.
• Elkezdődik az új tanév és mostanra végre az iskola is elismeri Onii-sama zsenialitását: eredményei tiszteletére létrehoztak egy teljesen új szakirányt, amit talán Varázslásmérnöki kurzusnak lehetne fordítani. Miyuki szerint Onii-samának nagyon jól áll az új besorolásához járó új egyenruha.
• Mizuki is az új kurzusba került, Mikihikót viszont előléptették az elit diákok osztályába (ennek okára nem ad magyarázatot az anime.
• Tokióba érkezik Ayako és Fumiya nevű ikeröccse, akik most kezdik a középiskolát egy másik városban, de apjuk egy feladat végrehajtása miatt a fővárosba küldte őket (amúgy kb. 12-13 évesnek néznek ki 15-16 helyett). A fiú Tatsuya nagy tisztelője. A feladat mibenléte nem derült ki, de nyilván köze lesz a következő részek eseményeihez.

Az emberiség története során valószínűleg ritkán fordult elő, hogy egy tanuló zsenialitása mindössze egy tanév alatt akkora hatást váltson ki, hogy az iskola a tanuló kedvéért egy alapvető oktatási reformot hajtson végre, de Onii-samának ez is sikerült. Onii-sama továbbra is lenyűgöző!